Theo

A paróka egykedvűen hánykolódott a hullámok tetején. Lassan, szinte vonakodva közelítette meg a móló karcsú lábait, majd végzetesen rátekeredett az egyik oszlopra. A mohaszínű, piszkos, kikötői víz gyönyörű kontrasztot adott a vörös hajcsomónak, amelyből pár szál kivált, és magányosan tekergett az áramlatok kedve szerint.

–Valaki szedje ki! – rikoltozta a korláton vészesen átlógva Mólós Mona, a környék legismertebb nőszemélye. Őrá mindenki emlékezett, még az is, aki harminc éve kötött ki itt utoljára. A népszerűsége abban rejlett, hogy azóta is ugyanolyan tüzes fruska maradt, még vénségére is. Azaz inkább muskátli. Theonak a fruska szóról mindig ez a virág jutott az eszébe, és  még találó is volt Monára. Ha kint felejtették télen, akkor sem hervadt el. Bár szebb sem lett tőle. Így kopaszon kifejezetten visszataszítónak tűnt, ahogy kesztyűs kezével a mélybe mutogatott, valaha fodros ruhája zajosan lobogott a sós levegőben, megmutatva hajdan formás bokáit. Vörös rúzsa most nem illett a frizurájához, lévén, hogy az éppen lent lubickolt a tengerben.

–Majd a Theo kihalássza magácskának – vakargatta meg, ki tudja hányad napos borostáját a Lola félszemű kormányosa. Leheletében keveredett a wisky és a rum érdekes elegye, délről csempészett szivar kombinációjával. Ami azért roppant érdekes, mert kizárólag csak pipázni látták. Most is ott kandikált ki a pipa szürke viharkabátja zsebéből. Ott pihent közvetlenül a bicskájától jobbra, és az üres tárcájától felfelé számítva.

–Kicsoda? – pillantott rá elgondolkozva Mólós Mona, szempillái nagyobbacska csomókba ragadtak össze a túl sok festéktől.

–Tudja, a Theobald! A Theo! – Mona még mindig úgy nézett rá, hogy akit ő nem ismer, az még arra se méltó, hogy a nagybecsű parókáját kiszedje. – Ugyan, hiszen a múltkor ő hozta maga után a Véreskezű sintérből az ottfelejtett esernyőjét. Csak emlékezik magácska a Theora!

–Ja, hogy a Furkós Félix fia! – szemöldöke felfutott a homlokán, amelyen a redők még jobban kihangsúlyozták fejékének hiányát.

– Isten nyugosztalja szegény ördögöt – nézett sokatmondóan a pokol irányába a Lola félszemű kormányosa, majd kiköpött jobbra.

– Merre van az a kölyök?

– A Theo? Nézi a vizet. Mindig ugyan azon a kövön ül. Persze, csak ha apály van, egyébként mosogat a Véreskezű sintérben.

Egyszerre kezdték Theo nevét üvöltözni, túlharsogva a sirályok vijjogását és a tenger monoton, soha meg nem szűnő morajlását. Theo nagyot sóhajtva lekászálódott a fent említett, hínárral befutott szikladarabról, és a kavicsos parton elindult Monáék felé. Amikor odaért, megigazította rongyos nyakkendőjét, amelyet a hajdani Furkós Félixtől örökölt, majd mutatóujjával megbökte a sapkáját üdvözlésképp. Nem bírván ellenállni Mólós Mona bájának, vagy a Lola félszemű kormányosának fenyegetőzéseinek hála, de elvállalta, hogy utánamegy a nagybecsű hajkoronának. Az egyik oszlop tetejére akasztotta vászonsapkáját, mellé ledobta az ingét, a kabátkáját, ellenőrizte, hogy semmi olyan nincs benne, amit bárki illetéktelen hasznosíthatna a saját gyarapodására, végül szertartásszerűen melléjük helyezte bakancsait, a nyakkendőt viszont, le nem vette volna semmi pénzért. Átmászott a korláton, majd egy fatörzs kecsességével, és enyhe légbeli kalimpálások közepette belevetette magát a kikötő vizébe. Alámerült a becsapódástól, majd amint sűrűn levegő után kapkodva felbukkant szétázott szalmahajával, kutyaúszásban elindult a paróka felé. Az még mindig ott lebegett méltóságteljesen, mint valami rákvörös polip, aki átölelt egy rozsdás vasoszlopot.

– Beakadt! –kiabálta fel Theo, miközben nekiállt lebogozni a makacs szőrcsomót.

–Tépd meg jól, fiam! Nem árt az neki! – osztotta szinte már atyai jótanácsait a Lola félszemű kormányosa, mire Mólós Mona teljes joggal felháborodott, így a férfi vad védekezésbe kezdett. –Ugyan már, nem tesz semmit, ha a Theo is megráncigálja azt a hajat… még egy ember nem oszt, nem szoroz.

– Modortalan bunkó! – rivallt rá Mona, és belefogott egy olyan leírásba, amelyre még Theo szeme is kikerekedett, miközben a sós lét sűrűn köpködve, tovább csomózgatott.

Pár perces hadakozás után kikászálódott a szárazra, kezében a csöpögő, vöröses valamivel. Kicsit dideregve átadta Mólós Monának elhagyott tulajdonát, majd nekiállt rávenni vizes testére a száraz ruhát. A sokat látott nő elkeseredetten csippentette két ujja közé megrongálódott hajzuhatagát. A göndör fürtök kirúgták magukat. Talán ha majd megszárad, még meg lehetne menteni, de ez az embertelen halszag kibírhatatlanná tenné a viselését.

– Bezár mára a bolt? – kérdezte együttérzően a Lola félszemű kormányosa, miközben alaposabban szemügyre vette a tönkrement darabot.

– Nagyon úgy néz ki – sóhajtotta Mólós Mona. – Bosszantó, hogy a megélhetésem múlhat ezen.

– Ha a csúcson hagyta volna abba, jó húsz éve, akkor ilyenek nem jelentenének problémát…

Mona újabb részletes leírást adott a Lola félszemű kormányosának jellembeli hibáiról, amikor észrevette, hogy Theo bánatosan oldalog el a Véreskezű sintér felé, mert megérkezett a dagály.

– Hé, te kölyök! – rikácsolta utána jószívűen Mona. – Mondd meg annak a vén, lókötő Hugónak, hogy adjon neked valamit, ami felfűt kicsit! Majd rendezem a számlát, ha arra járok.

Theo hálásan odabiccentett, majd eltűnt egy sikátorban, ami gyorsabban elvezette a Véreskezű sintérhez. Már előre azt tervezte, hogy szép nagy számlát csinál a kikötő éltes dívájának.

– Ez a fiú olyan rendes ember, mint az apja – mondta elérzékenyülten Mona, miközben alkarjára fektette a parókát, fejére pedig egy bíbor kendőt terített. – Igazi úriember.

A megállapítás csak részben  volt pontos, mert bár Furkós Félix igen jó modorú ember hírében állt, attól függetlenül hatszor került zárkában, ebből háromszor kocsmai verekedés miatt, kétszer csempészés vádjával, ezt nem tudták rá bizonyítani, mert nem hagyott maga után törött csontokat, egyszer hamiskártyázás miatt, itt az ötödik ász buktatta le, utoljára pedig mert fojtogatott valami ficsúrt, aki nem akarta megadni a tartozását. Hetedszerre is bekerült volna, csak valaki úgy fejbe vágta egy letört rézcsővel, hogy örökre hűvösre került. De azt senki nem tagadta le, hogy igazi gentleman volt a nőkkel.

A Lola félszemű kormányosa felhorkant: – Én is kiszedtem volna… Csak már nem olyan jók az ízületeim. Pont maga ne tudná, mit jelent az idő múlása?

– Ugyan, csak nem tud úszni – legyintett Mona, azzal faképnél hagyta, még mindig kacéran ringó szoknyaszegéllyel.

– A Furkós Félix se tudott! – dohogott félhangosan a férfi, majd elindult Mona után, aki biztos léptekkel irányba vette a Véreskezű sintért. Jellegzetes csehó volt, nem messze a Kékfarkú patkánytól, talán ez volt az oka az alacsony létszámú, de rendíthetetlen törzsvendégeknek, akik Hugó jó szívének hála hitelre ihattak, egészen addig, amíg a kedves felszólítások után már beutalót is kaptak a fogorvosukhoz. Rendhagyó módon mindenki a pult köré gyűlt, és hangos skandálással adott erőt Theonak, aki ivóversenyre hívta ki Fülöpöt, Mólós Mona kontójára. Fülöpről az járta, hogy ha megsérül, a sebéből bor folyik, annyit döntött már magába.

– Mit csinálsz, te taknyos? – förmedt rá a Lola félszemű kormányosa, mikor tapasztalatai alapján egy pillanat alapján felmérte a helyzetet. Még idejében leültette egy háromlábú kisszékre a felháborodástól elalélni készülő Mólós Monát, majd ott termett a pultnál, és az inggallérjánál fogva megragadta a megszeppent kamaszt. – Hát férfihoz illő dolog kihasználni egy úrinő jóindulatát? Segítesz a bajbajutotton, majd kirabolod? Hát erre tanított az apád?

Ezen a ponton megakadt a mondókájában, mert érezte, hogy ez az mentalitás nem állt annyira messze a megboldogult életfilozófiájától, ám nem hagyta, hogy ez a pillanatnyi megtorpanás hatásossága rovására menjen, ezért jól megrázta Theot.

– Eresszen el! Sajnálom! – kezdett el rimánkodni a fiú, miközben megpróbálta a Lola félszemű kormányosának göcsörtös ujjait lefejteni a ruhájáról. – Nagyon kérem, engedjen el! Esküszöm, kifizetem, még új parókát is veszek a Mólós Monának, csak  hagyja abba az ég szerelmére…

Az öreg elégedetten hagyta abba, bár zárásként jól nekilökte a pultnak, hogy majdnem levert egy teli söröskorsót, ezzel általános riadalmat keltve az idezarándokoltakban.

– Látja magácska, nem rossz gyerek ez a Theo… milyen szépen tud bocsánatot kérni!

Mólós Mona felháborodva nézett a megszeppent fiúra. – Ugyan, nem szívből jött ez a bocsánatkérés! Itt nem a pénzről, hanem az erkölcsről van szó! Dehogy bánta meg!

– Szívből jött ez. Csak ki kellett hoznom belőle az őszinteséget! – legyintett a kormányos, mert igazán nem volt haragtartó ember.– De ha már úgy is olyan adakozó kedvében van az úrfi, engem is hívjon meg egy pohárkára! Amíg megiszom, nyugodtan elmehet vásárolni a Monának valami csinos kis pepit.

– Mert ha nem, akkor előcsalogatja belőlem ezt is? – morgott az orra alatt Theo.

A vén tengeri medve felkászálódott egy bárszékre, és irányba forgatta magát. – Nagyon jól látod, Theo fiam, nagyon jól látod! Ha apád lett volna ilyen körültekintő, észrevette volna, hogy épp tarkón akarják csapkodni. – Határozottan az asztalra csapott. – Na, Hugó, ide azzal a whiskyvel, hallottad te is, hogy a Theo vendége vagyok máma!

Szádeczky-Kardoss Klára
2011.12.22.