2011. december 6., kedd

Lovag krónikák 4/4 - Ne beszéljük meg inkább?

Álmoskásan nyitotta fel szemeit Gáncsaveti, két oldaláról egy-egy hamvas bőrű, selyemhajú lány simult hozzá. Mind a ketten mélyen aludtak, ahogy befészkelték magukat a lovag karjai közé. A szoba levegője a kialudt fáklyák füstös illatától volt terhes. A férfi nehézkesen felült, és kibontakozott a természet csodáinak öleléséből. Hátra se nézve kimászott az ágyból, szélesre tárta az ablakot, amelyen azonnal besüvített a hajnali dermesztő hideg. Mélyen beszívta tüdejébe, hagyta, hogy megborzongassa fedetlen bőrét. Mikor kicsit kitisztult a feje, felhúzta a nadrágját, csizmáját, a hasán lévő sérülésen ellenőrizte a kötést, majd magára kapott egy piszkos fehér inget. Épp a nyakánál kötözte a madzagot, hogy ne nyíljon szét széles mellkasán, amikor egy fej bukkant fel az ajtóban.
Drága ruhákba öltöztetett ifjú toporgott a küszöbön, szemmel láthatóan zavarba jött a békésen szendergő lányoktól. Lesütötte a szemét, és arra kérte Gáncsavetit, hogy kövesse, mert beszélni óhajt vele.
Ahogy kiléptek, az egyik lány szeme felpattant, maga köré kanyarított valami leplet, majd az ajtóhoz lopakodott. Puha talpai szinte alig érintették a hideg követ. Mozgása könnyed, szinte már légies. Mint valami pillangó, aki rászállt a kulcslyukra. Ilyen kecsesen hallgatózni szinte már művészet.
– Nem lehetne, hogy ön győz? – hallotta a kamaszos hangot kintről.
Gáncsaveti rekedtes és egyben még is bársonyos hangjába szinte beleborzongott. A férfi lenézően felkacagott.
– Ha akarnál, se tudnál győzni – tegezte le könnyedén a nála fele annyi idős fiút, bár rangban valószínűleg mégis felette állt. Amint gúnyos kacaja csillapodott, elkomolyodott túlságosan is. – Mégis mire véljem kérésed? Nem egyszer esett meg, hogy arra kértek, mondjak le a büszkeségemről, és hagyjam érvényesülni az ellenfelem, de ilyen, amire te kértél, még soha nem esett meg velem. Tán szegény a városbíró? Esetleg ennyire csúnya a lánya?
A kémlelődő szépség se tudta mire vélni a dolgot. Gazdagabb nem is lehetne a bíró, a lánya ugyan nála nem szebb, de azért bájos egy teremtés. Mi üthetett ebbe a kölyökbe?
– Egyikről sincs szó! – nyugtatta meg, bár az ő hangja idegességről árulkodott. – Apám odalenne a boldogságtól, ha beházasodnék abba a családba, csak én…
– Bökd ki! – mordult rá Gáncsaveti türelmetlenül. – Nem érek rá egész nap a sületlenségeidre!
– Szerelmes vagyok.
– Hogy oda ne rohanjak, legalább valami rangon aluliba, hogy minél meghatóbb legyen? –hallgatójuk elképzelte, ahogy Gáncsaveti unottan forgatja a kék szemét.
– Ugyan, dehogy! – háborodott fel a fiú. – Csak éppen nem annyira módos, mint a bíró lánya. Ha nem lenne ez a torna, egyből elvehetném.
Egy ideig nem jött semmi zaj az ajtó túloldaláról, és a kíváncsiság gyönyörű tündére egyre türelmetlenebbül tapasztotta fülét a vasveretes falaphoz.
– Figyelmen kívül hagyom a kérésed – szólalt meg nagy sokára Gáncsaveti. – De ne keseredj el, semmi esélyed nincs a nyerésre! Nem kedvtelésből jöttem ide, szükségem van erre a frigyre.
Túl hirtelen nyúlhatott a lovag a kilincs után, mert amikor kinyitotta az ajtót, a lány sikkantva előre esett, és zavartan pislogott fel rá a padlóról. A haja az arcába hullott, a maga köré csavart lepel a válláról finoman lecsúszott, és kivillant a hófehér bőre. Szégyenlősen összehúzta maga körül.
Gáncsaveti felhúzta a szemöldökét, majd összenézett az ifjú gróffal.
– Nők – jegyezte meg, miközben sokatmondóan megcsóválta a fejét, sarkon fordult, csizmái alatt megcsikordult a padló, ahogy faképnél hagyta őket.
A lány segélykérően nyújtotta a gróf felé a kezét, mintha egy harmatos liliom nyújtózkodna feléje. Először megrettent tőle, majd elgondolkozott, és felsegítette. Gondolatai eddig egyvalaki körül jártak, néha beárnyékolta a nem kívánt házasság, ám most… csakis a virágok érdekelték, amelyek illatukkal, színükkel rabul ejtik egy-egy órára a férfiakat, majd amilyen gyorsan kinyílnak, el is hervadnak számukra.


Szádeczky-Kardoss Klára
2011.11.20.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése