Üvegcipő

A bálterem méltóságteljes ingaórája fél tizenkettőt ütött, és egy káprázat sietett ki a palota szélesre tárt üvegajtaján. Kapkodó léptekkel lesuhant a lépcsőn, apró kezeivel szorosan fogta a habos szoknyát, nehogy elbukjon benne. Amilyen titokzatosan jelent meg, úgy is távozott. Szemfényvesztés, tényleg itt járt? Az elegáns urak és hölgyek között táncolt, vagy csak egy álom öltött testet?

Képtelenség, hogy illúzió lett volna, hiszen hátrahagyott valamit. Ott csillog magányosan a holdfényben, mintha egy tündér könnycseppje volna. A királyfi lehajol a kecses üvegcipőért, amelyet még átjár a lány testének melege. A tenyerébe zárja, majd egy ideig még próbálja utolérni az éjszakában eltünedező teremtést. Csalódottan torpan meg egy csöndesen sóhajtozó ligetesnél, és kezében az egyetlen bizonyítékkal, hogy nem képzelődött, visszatér a fényes kastélyba.

Lihegve támaszkodott neki az egyik fatörzsnek. A fehér báli kesztyű lecsúszott a csuklójára, a jobb talpa szúrt, mert útközben leesett a lábáról az a lehetetlen cipő. Ilyen kényelmetlen lábbeli sem volt még rajta, ennél mezítláb is jobb, amikor eteti a madarakat az udvaron, és a sok kicsi kavics szívtelenül megböki a talpát. De egy üvegcipő kemény, eleinte hideg is, s ő félt, hogy bármelyik pillanatban eltörik, táncolni alig lehetett benne, futni meg egyenesen képtelenség.

Ha most rögtön megkeresné a hintóját, még időben hazaérne a mostohája előtt, és nem szégyenszemre egy nagy sütőtököt a sárban görgetve kéne a házukig bandukolnia. De nem hagyhatja itt azt a fránya cipellőt, hiszen csak kölcsönkapta. Vissza kell menni megkeresni, nem tehet mást.

Pont olyan félénken merészkedett be az esti homályban tündöklő épületbe, mint amikor pár órával korábban először lépett be. Most még többen megbámulták, hiszen mindenki látta a herceggel táncolni. Kétségbeesetten bolyongott a keringőzők forgó, ringatózó tömegében, és pásztázó szemekkel a márványpadlót leste, hátha meglátja valahol. Végig járt mindent, amerre csak felbukkant az este folyamán, de sehol sem találta. Kedve lett volna négykézláb kutakodni, de ezt a pompás ruhát már csak nem piszkolja össze. Egyre elkeseredettebb lett, ahogy közben lopva az óra kegyetlenül meg nem álló rézmutatójára pillantott.

Egyszer csak meglátta. Tőle messze, a nyüzsgő bálterem túlfelén, egy faragott keretű tükör előtt. Ott állt a királyfi, zubbonya zsebéből kikandikált a hegyes cipőorr. Éppen mosolyogva csókolt kezet egy porcelánfehér bőrű, göndör vörös hajzuhatagú hölgynek, akinek fenyőzöld báli ruhája szorosan tapadt karcsú derekára. Nem is tűnt már az ifjú herceg csalódottnak, önfeledten udvarolta körbe a tűzhajú leányt, halk szavakat suttogott a fülébe, gyöngéden próbálta rávenni egy táncra. Mikor elérte, hogy a szépséget kézen fogva a táncterem közepére vezethesse, észre sem vette, hogy az üvegcipő álnokul kicsusszant a zsebéből.

Hamupipőke szemébe maró kis könnycseppek szökkentek, csalódottsága egy rövid ideig szinte lebénította az egész testét. Alig látva a szeme előtt húzódó sós fátyoltól lépett oda, hogy felvegye az elhullajtott cipőt, amikor éjfélt ütött az óra. Az átkozott üvegcipellőn kívül minden, de minden visszaváltozott. Halálra rémülten, félig mezítláb ácsorgott szakadt, kormos, durva vászonruhájában a mulatozó vendégek között, akik mind őrá meredtek döbbenten. Már nem az áhítat, csodálat, esetleg az irigység csillant meg a  szemükben, hanem a mély megvetés egy toprongyos szolgáló lány iránt, aki betévedt az urak estélyére. Abban már nem is reménykedett, hogy a mostohája és az undok két lánya nem veszi észre őt.

A hirtelen támadt csönd miatt a királyfi is odafordult végre. Egy ideig ő sem tudta mire vélni a dolgot, majd hangosan elkiáltotta magát.

– Dobják ki!

Két alabárddal felcicomázott őr ragadta meg Hamupipőke vékony karjait, hogy minél előbb kivonszolják a palotából, ne zavarja az ünnepséget jelentéktelen személyével. A lány elkezdett kiabálni, és feje felett lóbálta a kezében szorongatott üvegcipőt.

– Nem ismersz meg? Én vagyok az! Itt van nálam mind a két cipő!

A herceg meglepődötten intett az őröknek, hogy engedjék el a kapálózó Hamupipőkét. Lassan, hitetlenkedve közelebb ment hozzá, ekkor végre felismerte benne annak a tüneményes lánynak a halvány másolatát, akivel eddig elütötte az időt. Végigmérte az ócska rongyokat, amelyek mellett szinte nevetségesnek hatott a lány lábán árválkodó fél pár üvegcipő.

Még ő szégyenkezett, hogy egy ilyen szegény és ágrólszakadt lánnyal táncolt az este. Elfintorodott, és hogy jó hírnevét megtartsa, újabb parancsot adott ki.

–Azonnal vigyék innen! Ráadásul még tolvaj is, azokat a cipőket valakitől ellopta!

Szádeczky-Kardoss Klára
2011.12.01.