Minden évben erre vártam, talán még a karnevál se hozott soha ennyire lázba. Pedig az a millió színes szalag, a rémisztő maskarák, a pattogó ütem és a fülbemászó dallamok, amelyeket a sípok apró torkából csalnak ki, varázslatossá teszik, még is összehasonlíthatatlan a lovagi küzdelmek nemességével.
Már kora reggel kimentem a város főterére, a nap még át se sütött a templom két csúcsos tornya között, de az ég már egészen világos színben kéklett. A levegő ilyenkor még csípős, így jobban összehúztam magamon a bőrmellényemet. Kicsit már repedezik, töredezik az anyaga, de talán tavaszig kihúzom benne.
Mire a nap bevonta melengető sugaraival a foltos macskaköveket csupasz talpam alatt, addigra gyülekezni kezdtek a kíváncsi utcakölykök kisebb hordákban. Majd a lakosság is végre elkezdett felsorakozni a küzdőtér két oldalán. Egymás válla fölött átlesve figyelték, ahogy megtelik a díszpáholy, ahol maga a városbíró fog helyet foglalni, örökké unott arcú leányával, a tiszteletben álló tanácstagok gyűrűjében. A ruhájuk csupa drága kelme, ezüst fonállal ékesített brokátok. Virsliujjaikon vastag aranygyűrűk, szinte már ízléstelenül nagy drágakövekkel. Az oldalukon feleségük, akiknek valószínűleg csak a rangját akarhatták, mert bájosságban és karcsúságban jócskán hiányt szenvedtek. Szinte már majdnem mindenki megérkezett, kivéve a nap fénypontjai. A lovagok, akik megküzdenek a városbíró vagyonáért. Akarom mondani a lányáért. Sokkal jobban szeretem, ha pusztán a bajnoki címért mennek ölre. Mindenkinek kellenek olyanok, akikre felnézhetnek, nekem egészen kicsi korom óta lettek a követendő példáim. Mit nekem szentek és bölcs királyok? A nemes szívű és rettenthetetlen lovagok sokkal jobban megragadták gyermeki lelkemet. Álmodoztam róla, hogy egyszer én is... De hát se rangom, se pénzem. Pedig két erős karom nekem is van, bár kardot ugyan még sosem fogtam, de botokkal annyiszor vívtunk a patak melletti ligetben. Ugyanúgy vágyálom marad ez az egész számukra, mint nekem. Soha sem fogja egy egész város a nevem skandálni, senki nem fog koszorút a nyakamba akasztani, az udvarhölgyek nem hullajtják le nekem a keszkenőiket támogatásuk jeléül.
Nagy sokára megjelentek a heroldok, és ékesebbnél ékesebb és cifrább szavakkal harangozták be uraikat. Messzi földről jött bajvívó, verhetetlen hős, híres győztes. Csak úgy röpködtek a távoli városnevek, ősi származások, dicshimnuszba illő cselekedetek. Már épp beleuntam, amikor szinte a poros földig hajolva helyet adtak a küzdőknek.
Jobbra a helyi származású gróf úrfi jelent meg. Fémes csillogású páncéljáról lecsúsztak a napsugarak, olyan simára csiszolták. Pajzsán üvöltő oroszlánfej, kezében irdatlan hosszú pallost egyensúlyozott. Ébenfekete lova méltóságteljesen állt be a pálya egyik szélére. A sisakrostélya félhomályából mérte fel a vele szemben megjelenő, messzi tornák díszét. Ki ne ismerné a bivalyerős lovon közlekedő, horpadtvértű Gáncsavetit? Pajzsán perzselő tekintetű farkas. Gőgösen ringatózott a nyeregben, ahogy tett egy kitérőt a lelkes közönség felé, akik üdvrivalgással éltették. Mindenki tudja, hogy becsülete csak a küzdőtéren van. Mégis mindenki miatta jött ki, a hírhedt bajnokot még én sem akartam elmulasztani.
A két ló már türelmetlenül rugdosta a földet, kis rögöket szakítva fel a kiszáradt talajból. Sokatmondóan prüszköltek, és már neki is lódultak volna, ha gazdáik nem rántják vissza őket a kantárjuknál fogva. Mindenki lélegzetvisszafojtva arra várt, hogy a kéken virító zászló meglebbenjen. Végül a városbíró finoman biccentett, az apród minden erejét beleadva meglendítette a vásznat.
Mint két nyílvessző, úgy suhantak egymás felé, a lovak majd a bokájukat törték, ahogy kapkodták a patáikat a felkavart porban. Amikor egymás mellé értek, csengve szikrákat szórt a kardjuk, amikor egymásnak csapódtak. Rövid, nehézkes hadakozás vette kezdetét. Mintha lassítva láttam volna, ahogy a szinte még kamasz gróf pengéje félrecsúszott Gáncsaveti mellvértjén, csattanva a férfi sisakja aljába akadt, és lerántotta a fejéről. Barna tincsei izzadtan tapadtak a homlokára, arcáról vér csöpögött le. Megsérült az álla, sziszegve szitkozódott, de még így is büszkén tartotta a fejét. Ugyanebben a pillanatban pedig célirányosan hasba szúrta a grófot, ezzel kilendítve őt az egyensúlyából. Az ifjúnak esélye sem volt, hátrabukfencezett a nyeregből, és döbbenten elterült a földön, majd kardja után kotorva a homokban, talpra szökkent. Már nem bírta el egy kézzel a nehéz szerszámot, úgy fogta, mint valami magasba emelt kapát. Gáncsaveti a nyeregben marad egy ideig, majd a páncél súlyához képest fürgén lepattant a lováról, hogy a földön folytassa a harcot.
Nem kellenek gyakorlott szemek ahhoz, hogy valaki megmondja, mi lesz az összeütközés végkimenetele. Iszonyatos erő kell ahhoz, hogy ezeket az ormótlan pallosokat rendesen megemeljék. Egy-két csapással el lehet dönteni a küzdelmet. A gróf pedig már amúgy is alig áll a lábán.
Izgatottan furakodtam előrébb, hogy minél többet lássak. Épp egy hórihorgas kalmárt kerültem meg, amikor a tömeg üdvrivalgásban tört ki. A gróf ismét elnyúlva a földön, de már nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar felkelne. A kardja jó ölnyire tőle, a torkához pedig Gáncsaveti tartotta oda hanyagul a pengéjét. Számítottam erre az eredményre. Hiszen hol mérhető hozzá ez a zöldfülű újonc. Láttam már harcolni, kétség sem fér hozzá, hogy tehetséges, de túl nagy falat számára Gáncsaveti.
Alig lehet hallani a nagy éljenzésben, ahogy kihirdették a győztes. Mindenki azt kapta, amiért jött, a legenda újabb sikerének lehettek tanúi. Innentől fogva mindenki ismeri a történetet, megkoszorúzzák, következő vasárnap már a templomból jön ki harangszók közepette újdonsült férjként, fiatal asszonyok és lányok bánatos sóhajtásai közepette.
Bár a városbíró lánya mintha nem lenne elragadtatva. Eddig annyira nemtörődöm arccal nézte, biztos unja az efféle játékokat, de most mintha csalódott lenne. Ki érti ezt? Szegénykém, bizonyára szereti a grófot. Nehogy már megsajnáljam a lányát, csak mert minden fehérnép álmához hozzá kell mennie.Szádeczky-Kardoss Klára
2011.11.20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése