A mélyben

Kábultan szorította a kapaszkodót, miközben egy erős rántással megálltak. Már régen megfigyelte, hogy mielőtt beérnének a megállóba, az összes lámpa hunyorogva elhalványodik. De a metrókocsik zúgásából is kihallotta, lassulnak, és csattogva begurulnak a peronon várakozók elé. Akkor, amikor tíz perce a mozgólépcső közepétől idáig rohant, és levegő után kapkodva becsusszant a becsukódó ajtók között, még le akart ülni. Csalódottan fedezte fel, hiába lenne még hely számára, az emberek képtelenek szorosan ülni. Össze pedig nem tud menni, hogy a kisgyerekeknek is szűkös helyekre begyűrje magát. Kelletlenül megragadta a feje felett himbálódzó szürke fogantyút, hogy el ne vágódjon, amikor megindulnak a kivilágítatlan alagútban. Az ajtó előtt dülöngélt a szerelvény ritmusára, az üveg sejtelmes tükörképében a mögötte utazókat figyelte. Mindig van egy idős hölgy, aki korára hivatkozva hozzájut a hőn áhított üléshez. Mellette egy járni alig tudó kicsi kuporog, aki az unokája lehetne, de a fiatalos anyukához tartozik. A néni néha megjegyzi, hogy az ő lányának is pont ilyen porontya van otthon, és általában ugyanolyan szép, mint a piszkos bőrülést rugdaló fiúcska. De a többi típusú utasról se feledkezzünk meg. A turbékoló párokról, zenét hallgató és unottan maguk elé bámuló fiatalokról, öltönyös üzletemberekről, akik nem lehetnek annyira fontos személyek, ha mégis a föld alá kényszerültek egy kényelmes taxi helyett. A sarokban olvasó értelmiségiekről, akik egy nyitott könyvvel belemerülnek a betűbirodalomba. Persze van, aki az újságot bújja. A mellette lévő pedig megpróbál beleolvasni, hátha valami érdekeset tudhat meg. Miről van szó, mindegy, csak a másik lapjából értesüljön róla. A bizarr alakok, akik a kezüket tördelik, és magukban beszélnek, viszonylag ritkák, nem úgy, mint a szánakozó arcok körülöttük. Akiket legkevésbé szívlelhetett, azok az ápolatlan alakok, akik melegedni jártak le, és mindenki tisztes távolságban foglalt tőlük helyet. Gyakran csupán a látványtól, de az orrukba tóduló penetráns, szappannélküliséget hirdető illatoktól is erre a döntésre jutottak. Persze az utazók kilététől függetlenül megfigyelhető, hogy ők is szeretnek nézelődni. Ahogy ő is leskelődik a visszatükröződésekben, a többiek is nyugodt szívvel figyelik őt, mert háttal áll nekik. Tehát tudatlan kiállítási tárgy, aki mindenféle szem prédája lehet.

Széttárult a zöldes ajtó, és egyszerre többen próbáltak beljebb furakodni, meg se várva, hogy a leszállók kijuthassanak a szűk vagonokból. A fejek között kilesett, merre is járnak. A bemondót sose hallja, hiszen a zenét dübörögteti, hogy elnyomja a metró csattogását. Hiába is tagadja, ő is csak egy az unottan maga elé bámuló, fülhallgatós fiatalságból. Neki is tartoznia kell valahová, hiába érzi úgy, hogy kirí a tömegből, különlegesebb náluk. Itt van körülötte csomó ember, mindenki kíváncsi a másikra, hiszen megállás nélkül egymást nézik! Vajon mi jár a fejükben,  ha épp  nem a mellettük zsúfolódókat ítélik meg? Talán pont az, hogy a többiek mire gondolnak? Igaz, van aki nem foglalkozik a külvilággal, elég baja van neki. Mit bánja, hogy ki lépett be a fémvakond gyomrába vele egyszerre? 

Ritka, de néha letéved ide, a föld alá, olyan, aki mellett nem lehet elmenni anélkül, hogy tudomást ne vegyünk róla. Belép, és amint felfedezik, többen félénken felé pillantanak. Úgy tesz, mintha nem tudná. Természetesen alaptörvény, hogy ez a valaki senkire nem néz, pedig se problémája nincs, se nem érdektelen. Suttyomban mégis ellenőrzi, észrevették-e, hogy belibbent. Megcsodálták-e az elegáns ruháit, villogó karóráját, irigylendő alkatát?

De a legváratlanabb teremtményt szereti idelent leginkább, a régen látott ismerőst. Ám a mai napon csakis a sablonos figurák gyűltek össze, hogy röpke ideig együtt száguldozzanak a  város mélyén. Egy volt közülük, futószalagon gyártott utas, nem neheztelhetett rájuk. Sőt, még kevesebb és gyengébb is. Már egy ideje érezte, hogy eltompult körülötte a világ, enyhén émelygett, csőszerűen látott. Néha megfeledkezett önmagáról, és csak lógott a kapaszkodón, mint valami rongybaba.

– Bocsi, átengedsz? – legalább is úgy feltételezte, hogy ezt mondhatták neki. A dallamos gitárszóló és ütemes dobütések elzárták a mögötte álló szavaitól. Összerezzent, amikor óvatosan megbökték a vállát. Először reflexből a tükröződésre nézett, és úgy mérte fel, hogy mi történik a háta mögött. Mielőtt illedelmesen félrehúzódott, megkockáztatta, hogy egy pillanatra odalessen a valóságban is. Vékony, nem túl magas, de igen érdekes arcú fiú várakozott arra, hogy végre megmoccanjon. Az a féle, akinek szívesen segítesz, mosolyogva engeded át, ha az ajtóban szobroztál le, mint valami házőrző. Nem annyira jóképű, hogy elájulj tőle, csak vonzza a tekinteted utazás közben. Kizökkentésnek tökéletes, még a szédülésről is elterelődik a figyelmed. Odaengedte maga mellé, hogy a következő megállóban leszálljon, és örökre eltűnjön a hömpölygő tömegben. Úgy gondolta, utoljára megnézi magának, és a fiú árnyékos másolatára emelte a tekintetét. Furcsa, mintha valamit nagyon figyelne… hiszen ő is egy tükörképet vizsgálgatott! Egymást próbálták felmérni, igaz elég közvetett módon. Hirtelen ötlettől vezérelve feléfordult, és a fiú is követte a példáját. Zavartan összemosolyogtak. A fülében neki is zene szólt, ugyan úgy süket a külvilág felé. Mindketten hallottak valami dallamot, csak hát különbözőt… Már épp kivették volna a fülhallgatót, hogy újra kapcsolatot teremtsenek a kinti zajokkal. Már majdnem szóra nyitották volna a szájukat, amikor a lámpák mintha pislogtak volna. A kerekek is máshogy sikítottak a kanyargó síneken, sokkal lassabban és élesebben.

Az elmosódott falak és emberek sziluettje kiélesedett, ahogy zökkenve megálltak. Kiömlöttek az emberek a szétnyíló ajtókon. Látta a fiú távolodó bőrdzsekis hátát, azon kapta magát, hogy átlépte a kocsi és a peron közötti szűk szakadékot, és határozottan elindul utána. A bordáit majd belepréselték a  tüdejébe, ahogy próbált átfurakodni mindenkin. Nem sokkal a srác mögött, olyan tíz emberrel, sikerült rápattannia a mozgólépcsőre. Meg kellett kapaszkodnia, mert a mozgástól megtántorodott. Az ujjaival erősen szorította a fekete szalagot, amely mindig gyorsabban haladt, mint a lépcsők. Folyton vissza kellett rakni a kezét maga mellé, miközben a mellette elsuhanó színházi és banki plakátokat figyelte. Mindig reménykedett, hogy az a könyvhirdetés ismétlődik meg, amelyet még lent látott, és nem tudta végigolvasni az idézetet belőle, mert túl sietve úszott el a szeme elől. Kíváncsi volt a mondat végére. Nem szabad semmit befejezetlenül hagyni, mert addig nem hagyja nyugodni.

Tulajdonképpen nem tudta, hogy mit csinál. Máskor is előfordult, de ennyire terv nélkül és ösztönből nem cselekedett még soha. Mégis mi lesz, ha utoléri? Meddig követi?

Hirtelen a fiú eltűnt előle, ahogy lelépett a mozgólépcsőről, és kisétált a látószögéből. Rövidesen ő is felért a tetejére. Szapora léptekkel átszelte az ellenőrök gyűrűjét bérletét lobogtatva. Jobbra vagy balra? Az aluljáró kettéágazott, ő pedig tanácstalanul megtorpant. Találomra induljon el? Megint rátört a rosszullét, ahogy ismét egyedül maradt. Elment az egésztől a kedve, haza akart menni, magába tömni egy adag fájdalomcsillapítót, rázuhanni a kanapéra valami pokróc alá gömbölyödve, hőmérővel felszerelkezve. Nyűgösen megfordult, hogy ismét alászálljon a több réteg beton és föld súlyától terhes városi alvilágba. A szeme sarkából észrevett egy villanásnyi jelenetet. Egy ellenőr valakivel vitatkozott félrevonva a közlekedők útjából. Kifele jövet fel se tűnt neki az ingerült páros. Gondolt egyet, és egyenesen odament hozzájuk. Honnan jutott eszébe ez, azóta is rejtély számára, máskor sosem leleményes, csak utólag talál ki remek megoldásokat, amikor már a lehetőség elmúlt.

– Miért nem jössz? – intézte kérdését a fiúhoz, értetlenséget mímelve az arcával. – Hiszen lyukasztottál jegyet!

A bőrdzsekis srác már majdnem megkérdezte, hogy mégis honnan tudja. Tisztán emlékezett rá, a lány két megállóval utána szállt föl, idegesen ülés után pásztázott a tekintete, aztán csalódottan beletúrt a hajába, és sápadtan lecövekelt az ajtóban. Még figyelte is, hogy mikor csuklik össze a fáradságtól. Egyszer megijedt, mert furcsán, sietve engedte el a kapaszkodót, pedig csak megigazította a blúzát, mert felgyűrődött az alja.

–Vagy lehet, hogy én tettem el? – vágott a szavába a lány, mielőtt elárulhatta volna őket, és vadul belekotort a válltáskájába. Tegnap vette meg a bérletét, előtte pár napig jeggyel utazott. Nem lehet, hogy nincs nála egy használt narancssárga fecni. Valami ahhoz hasonlót tapintott ki, és győzedelmesen az ellenőr orra alá tolta, de mielőtt az alaposabban megvizsgálhatta volna, ismét a táska kaotikus tartalma közé gyűrte.  – Gyere, még a végén elkésünk!

Mikor kiértek az őr veszélyzónájából, a fiú hálásan felé fordult, és kissé értetlen, féloldalas mosollyal végre megszólította. – Kösz, nem lett volna jó, ha megrövidít pár ezressel… Megkérdezhetem, hogy miért segítettél?

Finoman megvonta a vállát, majd elnevette magát. Jótól kérdezi.

Együtt léptek ki a napsütötte  utcára, mindketten napszemüveg után nyúltak, hogy az erős fénytől elzárkózzanak. De ez csak a látszat, a lencsék sötét üvegén át, még ha láthatatlanul is, de találkozott a tekintetük.

Szádeczky-Kardoss Klára
2011.10.18.