Ebben a városban olyan sokszor van rossz idő. Fúj a szél, az ég szürke, a házak rideg modernséggel magasodnak az emberek fölé. Egyedül érzi magát mindenki, pedig a tömegben hánykolódik, és az ég olyan nyomasztó, barátságtalan, hogy minden jókedvet, életerőt magába szippant, és csak józan hűvösség marad az agyakban. Menetelő elmék a reggeli homályban. És akkor ott rejtőzik egy mellékutcácskában az egyetlen, ilyenkor megnyugvást hozó hely. Ő is ide tartott, unottan lépkedett a fényes járólapokon, nem kellett sietni, előbb indult el, mint kéne, csak annyira nem bírt otthon lenni, egyszerűen elfogytak a teendői.
Belesüllyesztette átfagyott kezét a szövetkabát zsebébe, és élvezte, ahogy lassan átmelegszenek az ujjai, eltűnik belőlük a reggeli gémberedettség. Átszaladt az úttesten, óvatosan körbelesett, bár tudta, felesleges, erre gyér a forgalom. Gyorsan fellépett a járdára, közben zörögve előhalászta a válltáskájából az üzlet kulcsait.
Egy hívogató teaház előtt toporgott, amelynek hatalmas üvegablakai belátást engedtek a járókelőknek, mennyire otthonos kis fészek ez a puha karosszékeivel, karcsúlábú asztalkáival, és a mahagóni kiszolgáló pulttal, amely felett a roskadozó polcokon, tömött sorokban színesebbnél színesebb és illatosnál illatosabb teásdobozok álltak.
Sietve becsukta maga mögött az ajtót, nehogy a kinti hűvös megzavarja a benti kellemes meleget. Feje felett vidáman csilingelt az a kis rézcsengő, amely a betérő vevők jöttét jelezte. Éles, magas hangja volt, eleinte zavarta, majd annyira megszokta, már nélküle el se tudta képzelni a napját.
Hanyagul ledobta a pultra a táskáját, és bekapcsolta a vízmelegítőket, ellenőrizte a kasszát, végül a tiszteletet parancsoló nagy ingaórára pillantott, amelyen a súlyos mutatók néha olyan makacs lassúsággal mozogtak. Fényesre csiszolt fából készült, elegáns faragásokkal. A főnöke büszkesége volt, óragyűjteményének éke. Minden órák nagyapja. Pontosságában bízva odalépdelt a bejárathoz, és megfordította a rajta lógó kis táblácskát. A zárva felirat most feléje villant kacskaringós betűivel.
Visszament, hogy elrakja sötétzöld táskáját, lekapta a pultról, és bevitte hátra a raktárba, majd egy felbontatlan kartondoboz tetején hagyta. A még mindig hideg tapintású kabátján elmélázva pattintgatta ki a kapcsokat, és a táska mellé dobta. Azon tanakodott, hogy vajon otthon égve maradt-e a kislámpa az ágya mellett. Reggel mindig az első dolga felkattintani, mert úgy sokkal kellemesebb árnyalatban játszanak a bútorok, nem annyira ridegek.
Nem kapkodott, tudta, hogy a nyitás utáni első percekben senki nem jön, hiszen hétkor sokan még csak a szekrényükben kutakodnak egy vastagabb pulóver után.
A fehér csészék mázán a lámpafény hosszú csíkban tükröződött, ahogy előkészített párat, hogy minél gyorsabban szolgálhassa ki a vásárlókat. Igaz, nem mindenki az üzletben itta meg a teáját, volt, aki csak megvette a teafüvet csinos kis csomagolásban, és otthon készítette el. Nem úgy, mint az apja, aki pár hetenként meglátogatja a teaházban, és ő cserébe megajándékozza a kedvenc fekete teájával, amelybe egy csöppnyi tejet szokott önteni. Éppen úgy, ahogy elleste otthon tőle. Szinte még hajnalban kortyolgatja, miközben a pirítósát megkeni.
Mivel mással is tölthetné az idejét, amíg az első ember betéved ide, minthogy készít egyet magának. A pult alól elővett egy éjkék bögrét, megragadta a fülét, és beleöntötte a gőzölgő, szinte még habzó vizet. A bőség zavarában futtatta végig tekintetét a sorokon. A különböző fantázianevű fémdobozok egzotikus kalandokat kínáltak neki, de nem dőlt be a különleges hangzásoknak. Megakadt a szeme egy kopottabbon, talán szégyelli, hogy neki nincs könyvbe illő neve. Végül mégis lekapta a magasból, óvatosan nyitotta ki, éppen, hogy a fedőt felemelte, és máris megérezte a fűszer aromáját. Elképzelte, milyen lesz az íze. Szinte önmagának bólintott, hogy megtalálta a megfelelőt, és szedett belőle egy keveset. A zubogásból lecsillapodott vizet a levelek hamar mélyvörösre színezték, és az átható illat betöltötte a boltot. Édes és álmosító, de az ilyen reggeleken erre van szüksége.
Közel hajolt a bögre szájához, a bőrét megcsapta a forró gőz. Aprót szippantott a levegőből, mégis a lelkét simogatta az illat. Nem tett bele se cukrot, se mézet, semmit, ami elnyomhatná azt az alig érezhető finom ízt, amelyet a száraz, zörgő teafüvek kínálhattak neki.
Kiélvezte az utolsó békés pillanatokat, szertartáshoz illő szokásaival, mielőtt a csengő éles hangja kettészakítja a puha csöndet, amely szinte körülölelte és betakargatta. Az utca zaja tompán, olyan távolian búgott, észre sem lehetett venni. Imádta a csütörtököket, mert ilyenkor ő nyithatott ki, és láthatta ebben az ünnepélyes magányában a helyet. Persze napközben sem pörgős, végig nyugodt az üzlet, de az mégis más… nincs egyedül. De most olyan, mintha az övé volna, egy idilli, letűnt kor világában lakhatna, és az ablakon túli élet csak egy rossz jövőkép lenne.
Elmerengve figyelte, ahogy a kanál halkan koccan egyet a bögre alján, miközben kevergeti. Először a kinti zaj tört be otromba módon a világába, majd a csengő éles hangocskája adta tudtára, nemcsak képzelődik, majd az arcába csapott a friss és hideg kinti levegő, amelytől összerándul az ember bőre, görcsbe ugrik a gyomra. A teája méltóságteljesen örvénylett, magával sodorva az elengedett kanalat. Felpillantott, és mosolyogva üdvözölte az első betévedőt, aki egy újságot szorongatott a kezében, miközben a pénztárcáját próbálta előkaparni az aktatáskájából.
Átnyújtott a férfinak egy még üres, piciny csészét, aki lerakta az egyik asztalka lapjára, belesüppedt a bársonyborítású fotelba, kihajtogatta az újságot, és azt tanulmányozta. A lány hamarosan odavitt neki egy teáskancsót, óvatosan öntött a csészéjébe, majd udvariasan megkérdezte a vendéget, hogy kér-e valamit a teához. Egy fél pillanat múlva cukortartóval tért vissza, végül ismét helyet foglalt a mahagóni pult mögött.
Rátenyerelt a falapra, hogy kényelmesebben fújkálhassa a saját italát, de bosszankodva vette észre, hogy ragad a pult. Tegnap nem takarította volna le rendesen? Biztos egy agyoncukrozott tea löttyenhetett ki. Gyorsan szerzett egy nedves rongyot, és letisztította a foltot. Alig egy perc, és nyoma sem lesz a hanyagságának.
Ez alatt az aktatáskás még mindig a betűkbe merülve a csészéje után nyúlt, vigyázva, nehogy megégesse magát, beleszürcsölt a gőzölgő teába. Elégedetten csettintett a nyelvével, majd csörömpölve visszahelyezte a tálkára.
Talán a borús, esős időjárás tette, mindenki lehangolt volt és csöndes, aki betévedt a nagy üvegajtón. Ilyen reggeli órában általában egyedül térnek be egy forró tea erejéig, és sokszor az újságukba temetkezve hallgatnak, pont, mint az aktatáskás. De most nyomasztóbb volt a csönd, mint az előtt, hogy az első vendég átlépte a küszöböt, amelyet alacsonyabbra kellett építeni, mert annyian megbotlottak benne. Akkor olyan meghitt és bensőséges volt, most meg az idegenség itatja át. Az emberek csak ülnek az asztaluk mellett, mint akik nem is ismerik egymást, pedig minden reggel találkoznak. Tudomást sem vesznek egymásról. Ő mindegyiküket felismeri, tudja, hogy mit fognak kérni, mégis megkérdezi, hátha ma más lenne az óhajuk, de nem.
Rászorította a tenyerét a bögréje oldalára, kínozta a bőrét a hő, amely a kerámiából áradt, de nem foglalkozott vele. Sejtette, hogy a tea még nem hűlt le eléggé, de azért belekortyolt. Mindig megpróbálja, hogy hátha… de mindig megégeti a nyelve hegyét. Ha megnézné a nagy tükörben, amely az egyik falat borítja, látná, hogy piros, sérülten vöröslő. Csalódottan lerakta a bögrét, de ekkor, a nap folyamán először gyönyörűnek hallotta a kis csengőt. Felkapta a fejét, és a szokásos vendégváró mosolya szélesebb lett, mint valaha.
Széltől kipirosodott arcú fiú lépett be, aki megborzongott, hogy idebent mennyivel kellemesebb idő van. Tekintete homályos a reggeli fáradtságtól, látszott, legszívesebben még aludna egy keveset. Lassan bírta csak eldönteni, hogy mit szeretne inni. Ő mindig mást kért.
Elkészítette neki a teáját, ám ő ott a pultnál várta meg, amíg elkészül, ezen a reggelen kifejezetten szétszórt volt. A fiú füle egyre vörösebb lett, ahogy kezdett átmelegedni minden porcikája. Miután kitöltötte neki és odatolta elé a teát, rakott két szem kockacukrot bele. Ahogy belecsobbantak, kecses hullámmal összecsapott felettük a sötétlő ital. Nem kérte, de tudta, hogy mindig annyit tesz bele. A fiú csak a csészét megragadva keresett magának egy üres asztalkát, és elgyötörten beleroskadt a fotelba. Még az alátétet is ott felejtette a pulton.
Gondolkodott, hogy utánavigye-e, talán szóba is állhatna vele. Esetleg beszélgetnének egy kicsit. Nem sokat, hiszen a többi vevőre is gondolni kell, csak éppen annyit, hogy ne érezze magát ennyire magányosnak egész nap.
Tegnap is pont ezen gondolkozott, és azelőtt is. De nem volt jó ürügye, hogy megszólítsa. Esetleg rákérdezhetne, hogy miért ilyen álmos? Máskor majd kicsattan, fürgén beviharzik, és vidáman választ valamit, amit eddig még nem kóstolt. Tanácstalanabb napjain, kikéri az ő véleményét, hogy mit ajánlana, és egy kedves mosoly a jutalma. De ma annyira szórakozott volt, hogy még segítséget is elfelejtett tőle kérni. Pedig abból, amiből most ő is olyan boldogan kortyolgatott, szívesen adott volna. Talán bánkódna ezen, ha a tea nem áradt volna szét megnyugtató melegségként a testében, így viszont csak elszomorodott. Épp annyira, hogy ne tudjon örülni a békés üzletnek, hogy eszébe jusson, milyen csúf idő van odakint, hogy megint egyedül van.
Magában vívódva szorongatta a csészealjat, de még nem szánta el magát, hogy odamenjen. Biztos, hogy zavarnia kéne? Nem hiszi, hogy olyan kedvében van, hogy csevegjen, lehet, hogy ő meg pont egyedül akar lenni. Gyorsan meginni a teát, aztán eltűnni az üvegajtón túl, mintha itt se lett volna, és csak a csésze marad utána, amelynek az alján apró cseppekben csillog a kihűlt tea.
Időközben újabb vásárló kívánságát kellett teljesítenie, zavartan megrázta a fejét, és folytatta a munkáját. Majd, ha ezt a teát felszolgálta, odamegy hozzá. Nem halogathatja örökké. Kapkodva dolgozott, nem úgy, mint szokott, majdnem félreöntötte az italt, és akkor megint takaríthat. Berakta az összegyűrt bankót a kasszába, és lopva a fiú felé pillantott. Dermedten meredt a magányos csészére, amely az asztalon árválkodott, és akkor megszólalt a csengő.
2010.10.24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése