Lovag krónikák 4/3 - A torna szépe

Lesütött szemmel ültem a lelátón. Az ölemben virágokból és friss gallyakból készült koszorú, finom selyemszalagok belefonva. Ennyi lennék csak? Pár leszakított virág, fiatal ágak közé szorulva, bevonva drága kelmével? Hiszen a győztesnek ezt nyújtom át, de tulajdonképpen én vagyok a nyeremény.

Mondhatjuk úgy is, hogy tudom kik fognak egymásnak esni miattam. Az egyikőjük a szomszéd birodalomban hírhedt bajvívó, mindent elér, amit kitűz maga elé célnak. Azt rebesgetik, magas és délceg, a nők rajonganak érte, a férfiak csodálják sokoldalú harci tudása miatt. Lassan két évtizede nem akadt megfelelő ellenfele. Igazán hízelgő, hogy a kezem miatt ennyit utazott. Szerencsésnek kéne éreznem magam.

Kihívóját legalább már láttam életemben, amikor apám udvarában bálozott. Ugyan a lovagi tornákon még kezdő, de igen ígéretes. Idővel neki is hasonló ünnepeltetésben lesz része, mint akivel ma meg akar mérkőzni. Nemesi származása vitathatatlan, vagyonos családban született. Mit számít ez, hiszen így is annyi aranyunk van, hogy fel sem tűnne, ha a fele köddé válna, akkor sem szenvednénk hiányt.

De biztos, hogy bármelyik nagyravágyó úrnak a hitvese szeretnék lenni? Kaszabolják egymást, és aki az erősebb, az nősül. Micsoda barbár szokás. Mintha nem tudnám magamtól eldönteni, de hát az én szavamat meg se hallják. Bezzeg a falusi fruskák mit nem adnának, hogy a helyemben legyenek. Szó sincs róla, hogy azért nem örülök, mert költőien fogalmazva másé már a szívem. Ugyan, egyszerűen ósdinak tartom ezt a fajta feleségszerzést.

Az apám türelmetlenül suttogott valamit, hogy emeljem már fel az arcomat, a tisztelt lovag urak nem a hajamat szeretnék látni. Pedig mennyit küszködtem vele, hogy azok az apró fonatok olyan szépen belesimuljanak a kiengedett fürtjeim közé…

Szembe találtam magamat a két lehetséges jövendőbelimmel. Mind a ketten lóháton, a kezükben tartották a sisakjukat, udvariasan fejet hajtottak nekem, miközben óvatosan felpillantottak és engem fürkésztek. Még a végén zavarba jövök.

Bal oldalon a még kamaszos képű ifjú, fekete haja kócos, megnyugtató barna szemével kíváncsian néz felém. A másik oldalt a sovány, de mégis lenyűgözően tökéletes arcú, villogó kékszemű idegen lovag. Idősebb nálam jóval, de alig érezni rajta. Hiába, aki vidám életet él, az arcába nem vésődik bele az idő.

Mindketten felajánlották a becsületüket, az életüket nekem, ezért cserébe a kezemet kérik. Csak tudnám, mire föl. Mert, hogy nem értem megy a küzdelem, az is világos, az apám pénzes erszénye ott lebeg felettem, mint valami hívogató cégtábla. Ezek meg képesek egymásnak esni. Szeretném hinni, hogy valamennyire motiválja őket a jelenlétem is. De hiszen az egyik sosem foglalkozott velem, a másik meg most látott először. Még mindig irigylésre méltónak tartanak az álmodozó libák? Tudom, hálátlan vagyok, hiszen még harcolni tudóak a kérőim, nem pedig ágyban fekvő vénséges öregemberek, akiknek idejük már nincs sok, de pénzük annál inkább. Így pirulva elfogadtam az ajánlatukat.

Nem nagyon figyeltem a küzdelmet, inkább azon gondolkoztam, hogy melyikőjüknek örülnék jobban? Legyen a korban hozzám illő, vagy pedig az, aki miatt minden asszony irigyelne? A kardpárbajok a hiedelemmel ellentétben rövid ideig tartanak. Amíg megemelik azokat az istentelenül nehéz pallosokat és lesújtanak, már ki is fáradnak. Minden a technikán és az erőnléten múlik, a fürgeség másodlagos. És az ifjú inkább csak ebben jeleskedett.

Gyakorlatilag összecsuklott, amikor ellenfele meg se vágva, egyszerűen vállon csapta a pengéje lapjával. A torkához tartotta a kard hegyét, és győzedelmesen az apám felé fordult. Meg kellett volna könnyebbülnöm, hiszen a sors meghozta helyettem a döntést. De itt a válasz kapujában elbizonytalanodtam. Tényleg mindenki álma a nekem való? Hiszen az nem az enyém, én szerényebb vagyok, kevesebbel is beérem, és boldog is lehetnék idővel. De most már késő. Eldőlt, az ifjú a földön, ő pedig már indult is a koszorúért.

Felálltam, és kihajoltam az emelvény korlátján, amelyre fürgén felkapaszkodott a győztes, hogy a nyakába akasszam a koszorút, amit eddig tanácstalanul a kezemben szorongattam. Szinte féltem hozzá érni a verejtékes bőréhez, ahogy kissé ügyetlenül ráhelyeztem. Váratlanul megragadta a csuklómat, durván előre rántott, és még feljebb húzódzkodva megpróbált megcsókolni. Más könnyűvérű teremtés talán még élvezte is volna, hogy egy ilyen szép férfi ezt teszi vele, de én megpróbáltam elfordítani a fejem, és kiszabadulni a vaspántokként a kezemre záródó ujjai közül. Csak az államig ért el, de így is annyira kellemetlennek éreztem.

Az apám felháborodva kikérte magának a tiszteletlenségét, és bennem hirtelen megcsillant egy reménysugár. Hisztérikusan kapkodva vettem a levegőt, és megpróbáltam annyira feldúltnak látszani, mint egy úri hölgyhöz illik. Sértetten kijelentettem, nem minden a győzelem, ha valaki ilyen közönségesen képes viselkedni, ahhoz az alakhoz nem vagyok hajlandó férjhez menni.

Ezen a ponton apám kicsit megütközött, hiszen ő adta a szavát, aki nyer, ahhoz adja hozzá a lányát, nem másíthatja meg. Viszont van, amit tényleg nem kéne hagyni. A kérdés annyi volt, hogy az adott szavát vagy az én sérelmemet tartja előbbre. Megkönnyítettem azzal a dolgát, hogy közöltem a már nem is annyira biztos jövendőbelimmel, hogy nyelje le a koszorúját, majd elegánsan felnyaláboltam a szoknyám alját, a falépcsőn óvatosan lelépegettem, egyenesen odavonultam az immár ülésbe feltápászkodott ifjúhoz, és letérdepeltem hozzá. A szoknyám kelletlenül sercent meg a piszkos homokon. Természetesen általános felháborodást keltve apámban, a bajnok lovagban és az összegyűlt tömegben.

– Elfogadod a kezem, még ha jogosan mást is illetne, csak az nem érdemli meg?

Az ifjú meglepődve meredt a kinyújtott kezemre. Ha nem fogadja el, azt a szégyent nem élném túl, ezek után a másik sem venne már el. Bár apám pénze lehet annyira csábító…

Apám hangja szinte megfagyasztotta a vért bennem. Kijelentette, hogy ha azonnal nem vonulok vissza, és nem vagyok hajlandó hozzá menni a bárdolatlan nyerteshez, akkor azt kockáztatom, hogy kitagad, vagy kolostorba küld. Tehát döntött, inkább a szó becsülete, mint a lánya. Rosszul esett, de nem rendültem meg, ismertem már ennyire, hogy számítottam erre.

Honnan támadt ekkora bátorságom, vagy csak végre megízleltem a dacnak különösen vonzó ízét, de nem mozdultam. Ő pedig, hogy büszkesége ne sérüljön, egyedül kecmergett fel, szuszogva a térdére támaszkodott két kézzel, majd borzas fejét felemelve, csak egy mondatot préselt ki magából, de azt hittem megfordul velem a világ.

– Gáncsaveti nyert, nem tartok igényt az ő tulajdonára.


Szádeczky-Kardoss Klára
2011.11.20.