Lovag krónikák 4/2 - A páncélon belül

A lélegzetem nyirkosan csapódott a sisak belsejére. Vállamra nehezedetett a súlyos páncél, alig bírtam egyenesen tartani magam, a múltkori sérülésem az oldalamon istentelenül sajgott, majdnem a dicső hírem töretlenségébe került, mikor szereztem, de végül mégis én kerültem ki győztesen. Szúrt, éreztem, ahogy a vértől átnedvesedett kötés beletapad a sebhelybe, és kíméletlenül dörzsöli minden egyes mozdulatomnál. Életemben először talán érdekelt, hogy mi lesz a mostani eredmény. A vagyonom, mikor megörököltem, igazán busás volt, ám az évek során, úgy fogyott, mint az ellenfeleim száma. Bár a jutalmak mindig elodázták, de egyre jobban megvilágosodott számomra az egyetlen megoldás. Valami gazdag, lehetőleg minél rangosabb hölgyet feleségül venni. Kétségkívül ez a legígéretesebb lehetőség messze e vidéken. Nem akartam, hogy hiába utazzam át egész tájakon, és mégis szégyenszemre, asszony és leginkább arany nélkül térjek haza. Már ha lesz miből elindulnom. De mit aggódnék egy ilyen taknyos grófocska miatt?

Kimérten körülfontam a kard markolatát ujjaimmal, ahogy magasra emeltem. Minden izmom megfeszült, kidagadtak az erek a bőröm alól. Nehéz egy jószág ez, és annál veszélyesebb is a másikra nézve. Sarkammal finoman oldalba böktem a lovamat, és már kezdetét is vette a mérkőzés. Ördögi szerencséje lehetett ennek a vakarcsnak, mert úgy nyakon csapott a vasdarabjával, hogy a sisakot leverte a fejemről. Köpni-nyelni nem tudtam, egy pillanatig csak az éles fájdalmat éreztem. A szegély úgy felhorzsolta az egész állkapcsom, hogy azt hittem, lenyúzta a bőröm. Minden egyes vonalát éreztem a koponyámnak, szinte vakon döftem felé, és gyakorlottságomnak hála, úgy hasba találtam, hogy azonnal kizuhant a nyergéből. Lehunytam a szemem, mélyet lélegeztem, és próbáltam a látszatot megőrizni. Kettőnk közül ő sérült meg, nem én. Halottam, ahogy zörögve földet ért. Félreköptem egy adag vért, amely összegyűlt a számban. Elfintorodva lenéztem rá, majd úgy döntöttem, túl kegyetlen lenne áttaposni rajta egy több mázsás paripával. Minden erőmet összeszedve leszálltam  hozzá a földre, és udvariasan megvártam, amíg összeszedi magát. Két marokra fogtam a pallosom, és lesújtottam rá. Kivédte a fattya, de a másodiknál már éreztem rajta, hogy egyre fáradtabb. Még ha az arcát nem is láttam, a zihálása mindent elárult. A következő suhintás vállon érte, nyögve összecsuklott a térde, és csörömpölve ismét a porban kötött ki. Be akartam fejezni ezt az egészet, komótosan mellé léptem, a pengét valahova odatartottam, ahol az idegesen nyeldeklő torka lehetett, amikor meglepett. Mások valami aljas cselhez folyamodnak, orvul támadnak, de ő csak egy szót suttogott nekem.

– Köszönöm.


Szádeczky-Kardoss Klára
2011.11.20.