Szimuláns

Tegnap… tegnap még itt volt. Most ülök a kanapén, nézem az acélszürke huzatot, a párnát még ő tette szépen a sarokba. Mindig visszarendezte, mivel én állandóan felhalmoztam magam körül, hogy kényelmesebben nézhessem a tévét. Még sem nyúlok hozzá, hogy feldúljam, kivételesen hagyom a helyükön a vörös díszpárnákat. Borús az idő, az eső finoman bepermetezte az ablakot apró cseppekkel,  még is eszembe jut, amikor még nyáron együtt ültünk egy padon. Embertelen hőség, a nap, mint valami reflektor sütötte a hátunkat, és beszélgetés közben a tavon meg a szemközti parton legeltettük a tekintetünket. Belefúrtam a naptól átforrósodott hajába a kezemet, milliónyi selymes, puha szál ölelte körül, ahogy lassan cirógattam a tarkóját, majd rásimítottam a nyakára. A fényben szinte aranyszínben játszott a frizurája, a bőrének parfüm, naptej, és víz illata volt, ő maga pedig nevetett, és azon törte a fejét, hogy fagyit vagy lángost együnk-e előbb.

Nagyot sóhajtva feltápászkodom a kerevetről, és átbotorkálok a besötétített hálóba. Legszívesebben letakarnám a kétszemélyes ágy másik felét, a falról leszedném azt a szerintem túl giccses festményt, amit ő választott két éve, amikor berendeztük a lakást. Végül is… most már nem lesz belőle baj, ha leszedem onnan. Fél lábbal fellépek az ágy szélére, és egy határozott mozdulattal leemelem a képet a szögről. Elgondolkozva a kezemben tartom, miközben könnyedén leugrom a szőnyegre. Nem az a kérdés, hova tegyem, hanem, hogy egyszerűen kidobjam, vagy próbáljak belőle hasznot húzni, lehet, hogy mások is vevők az ilyen szintű művészetre. Mindegy, amíg eldöntöm, nagyon jó lesz a fal felé támasztva a szekrény mögött. Megint rásandítok az ágyra. Tegnap este, amikor lefekvéshez készülődtünk, semmi nem látszott az arcán. Még a fürdőben felvette a combig érő hálóingét, kifele jövet még igazgatta a vékony spagetti pántot a vállán, aztán leült a takaró szélére, a haját féloldalasan félresöpörte, megmutatva hattyúkarcsúságú nyaka ívét, majd lassú mozdulatokkal elkezdte kifésülni. Nem mondott semmit, amikor belenéztem a szemébe, csak az a jól ismert, közönyös tompaság látszott benne. Gyanítottam, hogy egyszer ez bekövetkezik, csak azt hittem, észre fogom venni, amikor eljön az ideje.

Odamegyek a szekrényhez, és bizonytalanul kinyitom. Persze, hogy üres. Tegnap még itt sorakoztak a színes, ízléses blúzai, mellette a könnyű ruhái, a polcokon az apró fehérneműi, a könnyen szakadó harisnyái…  most pedig üresen zörögnek a fogasok, mintha a szekrény csupasz bordái lennének. Még érezni a virágaromájú illatosítót, amelyet mindig ide akasztott föl.

Nincs kedvem bemenni a fürdőszobába, hogy végignézzem a lepakolt polcokat, hiszen én ott alig foglaltam helyet, mindent ő zsúfolt tele tusfürdőkkel, különböző balzsamokkal, ezer márkás kölnivel, sokféle kenceficével, a sminkről és egyéb szépészeti nehéztüzérségről nem is beszélve.

Meg a konyha is ott van még, vajon hány bögrém, tányérom és egyéb dolgomról érezte úgy, hogy őt illeti meg, és nyalábolta föl? Továbbra is rejtély, hogy tudta ennyi idő alatt kipakolni az életét a közös otthonunkból. Kivéve persze azt a bűn ronda képet a hálóban, azt bezzeg itthagyta.

Hirtelen kedvem támad összedúlni a párnákat a kanapén. Most már csak az enyém, úgy lesznek elhelyezve rajta, ahogy nekem kényelmes. Odasietek, és a kedvem szerint variálom egy kupacba őket. Aztán kikotrom a szekrény mögül a képet, és gyönyörű egyszerűséggel kicincálom a papírost a keretből, az még jó lesz valamire elven, majd a festményt összegyűrve, összeszaggatva kivágom a szemétbe.

Ahogy állok a lakás közepén, lassan elönt a düh, ez már nem a csalódottság vagy a kiábrándultság. Érzem, ahogy a lábamat és a kezemet elönti valami zsibbasztó, tehetetlen érzés, és egyre jobban kínoz. Törni-zúzni van kedvem, pusztítani akarok, mintha őbenne tudnék kárt tenni, de ennél azért kulturáltabb vagyok. Felrémlik előttem ismét a tóparti pad, ám most más indíttatásból túrom bele a kezem a hajába, az emlékeimet felül akarom írni, mintha akkor nem lettem volna vele gyöngéd, hanem a kezem görcsösen rámarkolt volna a hajára, és durván ellöktem volna magamtól. Úgy érzem, ez lett volna a helyes, akkor most nem sérültem volna meg ennyire. Minden régi, kellemes élményt újra akarok játszani a fejemben, és a keserűségtől újraírni a forgatókönyvüket. Egy kicsit megtorpanok az elburjánzó ötleteimtől, és megpróbálom reálisan átgondolni, mi történt legutoljára.

Egyértelmű, hogy már belefáradt ebbe az egészbe, és azért ment el. De kérdés, mikor unt rám?  Mennyi idő óta várhatott arra, hogy talán valami megváltozik, és olyan lesz, mint régen? Egyáltalán, valaha is őszinte volt velem? Különben miként tudott tegnap ennyire érzelemmentesen szöszmötölni itthon, semmi jelet nem adva arról, mire készül? Mióta mutatta azt, hogy nincs baj? Látszatboldogság, felszínes öröm, megjátszva minden pillanatot? Csak szimulálta a szerelmet? Mi érdeke fűződött hozzá, hogy velem töltötte ezeket az éveket? A biztonság, a megszokottság? Egy kicsit sem érezte annak a jelentőségét, hogy utoljára hajtotta mellettem álomra a fejét? Valószínűleg már várta a percet, amikor levetheti az álarcát. Kedvem lenne felhívni, elmondani neki valami nagy patetikus monológban, hogy ne tűnjek olyan tehetetlennek, mint ma reggel. Lehet, csak annyi tellene tőlem, hogy: Szeress bárkit, csak tedd szívből. Mert engem már szinte csak rutinból, semmi érzéssel szerettél, kegyetlenség volna, ha más iránt is csak ennyit tudnál érezni.

Vagy ehhez hasonlót. Nem… inkább hallgatok, csak rosszabbul jönnék ki az egészből.

Megcsillan valami a látóterem sarkában. A konyhaszekrény lába mellett  az a valami visszaveri a kinti zord időjárás halovány fényét. Csak nem a három hónapja elhagyott fél pár fülbevaló? Bizony, hogy az! Érthetetlen, hogy tudott úgy oda elbújni, pedig mennyit járkáltunk négykézláb azt a kis mütyürt kutatva, azóta hányszor porszívóztam fel ott, és most előkerült. Kihalászom a porcicák közül, akiknek szintén nem illene ott lenniük, és alaposan szemügyre veszem. Mennyit idegeskedett, hogy eltűnt…  Enyhe káröröm fut át rajtam, amikor eltervezem, hogy ez bizony az örökre elveszett tárgyak listáján fog ja végezni.

Halk kopogás az ajtón. Az agyamban elkezdenek cikázni a kusza gondolatok, és végül arra jutok, vajon mennyi esély van arra, hogy ő álljon az ajtóban? Nagyon egyszerű  a megoldás, ki kell nyitni, és máris választ kapok rá.

Néha… néha tényleg az történik, ami először felvillan bennük, aztán elhessegetjük, hogy nincs rá esély. Mégis, itt áll velem szemben, ugyanabban a ruhában, amelyben elment.

– Mit hagytál itt? – behunyom a szemem,  látni se bírom már. Le akarom zárni egyszerűen. Felmerül-e bennem, hogy esetleg vissza akar jönni? Nem tagadom, de ez tényleg képtelenség, és már közel sem vágyakozom erre a fordulatra, mint azt reggel képzeltem volna valaha.

– Nem találom a kedvenc szoknyámat, arra gondoltam, esetleg…

– Nincs itt, az előbb néztem a szekrényed, de ha gondolod, ellenőrizheted – kimért, távolságtartó válasz, ami a sebzett emberek kedvenc védekező álcája. – Ha megtalálom, majd átviszem.

– Köszönöm – azzal már meg is fordul. Legalább még bízik abban, amit mondok, és nem hiszi, hogy kicsinyes bosszúból képes lennék megfosztani a holmijától. Várjunk csak…

Még mindig a kezemben szorongatom a fél pár fülbevalót. Finom kidolgozású, csiszolt kristály, szinte már gyémánthatású, de azért annyit nem ér, ő még is imádja hordani.

– Liz, várj! – hívom vissza, mielőtt még lekanyarodhatott volna a lépcsőfordulóban. Hatalmas barna szemével fölpillant rám, és várakozóan pislog egyet.

– Megtaláltam a fülbevalódat, tudod, amit kirántottál a füledből, pulóverlevevés közben.

– Amikor abból az étteremből jöttünk haza?

Bólintok, és már nyújtom is felé. Vigye csak el, ez az utolsó dolog, ami még ide köthette, ezek után már semmi közünk nem lesz egymáshoz.

Becsukom magam mögött az ajtót, és irányba veszem a fürdőszobát. Végigtekintek az arcomon, ahogy megállok a tükör előtt, és belekapaszkodom a mosdó peremébe. Kicsit meggyötört, nyúzottabb, mint amikor ő beköltözött ide, de ha kiheverem ezt az egészet, akár még élettel teli is lehet. Pár hét vagy hónap, és már csak egy hosszú és édeskeserű emlék lesz. Örökre lezárom magamban a Liz nevű dobozt, és a kulcsát a múltban hagyom. Ekkor a tükörből észreveszem, ahogy a szennyesládából a sok ingem, nadrágom és magányos zoknim kavalkádja közül egy orgonalila női szoknya széle kikandikál.

Szádeczky-Kardoss Klára
2011.12.29.