Theo

A paróka egykedvűen hánykolódott a hullámok tetején. Lassan, szinte vonakodva közelítette meg a móló karcsú lábait, majd végzetesen rátekeredett az egyik oszlopra. A mohaszínű, piszkos, kikötői víz gyönyörű kontrasztot adott a vörös hajcsomónak, amelyből pár szál kivált, és magányosan tekergett az áramlatok kedve szerint.

–Valaki szedje ki! – rikoltozta a korláton vészesen átlógva Mólós Mona, a környék legismertebb nőszemélye. Őrá mindenki emlékezett, még az is, aki harminc éve kötött ki itt utoljára. A népszerűsége abban rejlett, hogy azóta is ugyanolyan tüzes fruska maradt, még vénségére is. Azaz inkább muskátli. Theonak a fruska szóról mindig ez a virág jutott az eszébe, és  még találó is volt Monára. Ha kint felejtették télen, akkor sem hervadt el. Bár szebb sem lett tőle. Így kopaszon kifejezetten visszataszítónak tűnt, ahogy kesztyűs kezével a mélybe mutogatott, valaha fodros ruhája zajosan lobogott a sós levegőben, megmutatva hajdan formás bokáit. Vörös rúzsa most nem illett a frizurájához, lévén, hogy az éppen lent lubickolt a tengerben.

–Majd a Theo kihalássza magácskának – vakargatta meg, ki tudja hányad napos borostáját a Lola félszemű kormányosa. Leheletében keveredett a wisky és a rum érdekes elegye, délről csempészett szivar kombinációjával. Ami azért roppant érdekes, mert kizárólag csak pipázni látták. Most is ott kandikált ki a pipa szürke viharkabátja zsebéből. Ott pihent közvetlenül a bicskájától jobbra, és az üres tárcájától felfelé számítva.

–Kicsoda? – pillantott rá elgondolkozva Mólós Mona, szempillái nagyobbacska csomókba ragadtak össze a túl sok festéktől.

–Tudja, a Theobald! A Theo! – Mona még mindig úgy nézett rá, hogy akit ő nem ismer, az még arra se méltó, hogy a nagybecsű parókáját kiszedje. – Ugyan, hiszen a múltkor ő hozta maga után a Véreskezű sintérből az ottfelejtett esernyőjét. Csak emlékezik magácska a Theora!

–Ja, hogy a Furkós Félix fia! – szemöldöke felfutott a homlokán, amelyen a redők még jobban kihangsúlyozták fejékének hiányát.

– Isten nyugosztalja szegény ördögöt – nézett sokatmondóan a pokol irányába a Lola félszemű kormányosa, majd kiköpött jobbra.

– Merre van az a kölyök?

– A Theo? Nézi a vizet. Mindig ugyan azon a kövön ül. Persze, csak ha apály van, egyébként mosogat a Véreskezű sintérben.

Egyszerre kezdték Theo nevét üvöltözni, túlharsogva a sirályok vijjogását és a tenger monoton, soha meg nem szűnő morajlását. Theo nagyot sóhajtva lekászálódott a fent említett, hínárral befutott szikladarabról, és a kavicsos parton elindult Monáék felé. Amikor odaért, megigazította rongyos nyakkendőjét, amelyet a hajdani Furkós Félixtől örökölt, majd mutatóujjával megbökte a sapkáját üdvözlésképp. Nem bírván ellenállni Mólós Mona bájának, vagy a Lola félszemű kormányosának fenyegetőzéseinek hála, de elvállalta, hogy utánamegy a nagybecsű hajkoronának. Az egyik oszlop tetejére akasztotta vászonsapkáját, mellé ledobta az ingét, a kabátkáját, ellenőrizte, hogy semmi olyan nincs benne, amit bárki illetéktelen hasznosíthatna a saját gyarapodására, végül szertartásszerűen melléjük helyezte bakancsait, a nyakkendőt viszont, le nem vette volna semmi pénzért. Átmászott a korláton, majd egy fatörzs kecsességével, és enyhe légbeli kalimpálások közepette belevetette magát a kikötő vizébe. Alámerült a becsapódástól, majd amint sűrűn levegő után kapkodva felbukkant szétázott szalmahajával, kutyaúszásban elindult a paróka felé. Az még mindig ott lebegett méltóságteljesen, mint valami rákvörös polip, aki átölelt egy rozsdás vasoszlopot.

– Beakadt! –kiabálta fel Theo, miközben nekiállt lebogozni a makacs szőrcsomót.

–Tépd meg jól, fiam! Nem árt az neki! – osztotta szinte már atyai jótanácsait a Lola félszemű kormányosa, mire Mólós Mona teljes joggal felháborodott, így a férfi vad védekezésbe kezdett. –Ugyan már, nem tesz semmit, ha a Theo is megráncigálja azt a hajat… még egy ember nem oszt, nem szoroz.

– Modortalan bunkó! – rivallt rá Mona, és belefogott egy olyan leírásba, amelyre még Theo szeme is kikerekedett, miközben a sós lét sűrűn köpködve, tovább csomózgatott.

Pár perces hadakozás után kikászálódott a szárazra, kezében a csöpögő, vöröses valamivel. Kicsit dideregve átadta Mólós Monának elhagyott tulajdonát, majd nekiállt rávenni vizes testére a száraz ruhát. A sokat látott nő elkeseredetten csippentette két ujja közé megrongálódott hajzuhatagát. A göndör fürtök kirúgták magukat. Talán ha majd megszárad, még meg lehetne menteni, de ez az embertelen halszag kibírhatatlanná tenné a viselését.

– Bezár mára a bolt? – kérdezte együttérzően a Lola félszemű kormányosa, miközben alaposabban szemügyre vette a tönkrement darabot.

– Nagyon úgy néz ki – sóhajtotta Mólós Mona. – Bosszantó, hogy a megélhetésem múlhat ezen.

– Ha a csúcson hagyta volna abba, jó húsz éve, akkor ilyenek nem jelentenének problémát…

Mona újabb részletes leírást adott a Lola félszemű kormányosának jellembeli hibáiról, amikor észrevette, hogy Theo bánatosan oldalog el a Véreskezű sintér felé, mert megérkezett a dagály.

– Hé, te kölyök! – rikácsolta utána jószívűen Mona. – Mondd meg annak a vén, lókötő Hugónak, hogy adjon neked valamit, ami felfűt kicsit! Majd rendezem a számlát, ha arra járok.

Theo hálásan odabiccentett, majd eltűnt egy sikátorban, ami gyorsabban elvezette a Véreskezű sintérhez. Már előre azt tervezte, hogy szép nagy számlát csinál a kikötő éltes dívájának.

– Ez a fiú olyan rendes ember, mint az apja – mondta elérzékenyülten Mona, miközben alkarjára fektette a parókát, fejére pedig egy bíbor kendőt terített. – Igazi úriember.

A megállapítás csak részben  volt pontos, mert bár Furkós Félix igen jó modorú ember hírében állt, attól függetlenül hatszor került zárkában, ebből háromszor kocsmai verekedés miatt, kétszer csempészés vádjával, ezt nem tudták rá bizonyítani, mert nem hagyott maga után törött csontokat, egyszer hamiskártyázás miatt, itt az ötödik ász buktatta le, utoljára pedig mert fojtogatott valami ficsúrt, aki nem akarta megadni a tartozását. Hetedszerre is bekerült volna, csak valaki úgy fejbe vágta egy letört rézcsővel, hogy örökre hűvösre került. De azt senki nem tagadta le, hogy igazi gentleman volt a nőkkel.

A Lola félszemű kormányosa felhorkant: – Én is kiszedtem volna… Csak már nem olyan jók az ízületeim. Pont maga ne tudná, mit jelent az idő múlása?

– Ugyan, csak nem tud úszni – legyintett Mona, azzal faképnél hagyta, még mindig kacéran ringó szoknyaszegéllyel.

– A Furkós Félix se tudott! – dohogott félhangosan a férfi, majd elindult Mona után, aki biztos léptekkel irányba vette a Véreskezű sintért. Jellegzetes csehó volt, nem messze a Kékfarkú patkánytól, talán ez volt az oka az alacsony létszámú, de rendíthetetlen törzsvendégeknek, akik Hugó jó szívének hála hitelre ihattak, egészen addig, amíg a kedves felszólítások után már beutalót is kaptak a fogorvosukhoz. Rendhagyó módon mindenki a pult köré gyűlt, és hangos skandálással adott erőt Theonak, aki ivóversenyre hívta ki Fülöpöt, Mólós Mona kontójára. Fülöpről az járta, hogy ha megsérül, a sebéből bor folyik, annyit döntött már magába.

– Mit csinálsz, te taknyos? – förmedt rá a Lola félszemű kormányosa, mikor tapasztalatai alapján egy pillanat alapján felmérte a helyzetet. Még idejében leültette egy háromlábú kisszékre a felháborodástól elalélni készülő Mólós Monát, majd ott termett a pultnál, és az inggallérjánál fogva megragadta a megszeppent kamaszt. – Hát férfihoz illő dolog kihasználni egy úrinő jóindulatát? Segítesz a bajbajutotton, majd kirabolod? Hát erre tanított az apád?

Ezen a ponton megakadt a mondókájában, mert érezte, hogy ez az mentalitás nem állt annyira messze a megboldogult életfilozófiájától, ám nem hagyta, hogy ez a pillanatnyi megtorpanás hatásossága rovására menjen, ezért jól megrázta Theot.

– Eresszen el! Sajnálom! – kezdett el rimánkodni a fiú, miközben megpróbálta a Lola félszemű kormányosának göcsörtös ujjait lefejteni a ruhájáról. – Nagyon kérem, engedjen el! Esküszöm, kifizetem, még új parókát is veszek a Mólós Monának, csak  hagyja abba az ég szerelmére…

Az öreg elégedetten hagyta abba, bár zárásként jól nekilökte a pultnak, hogy majdnem levert egy teli söröskorsót, ezzel általános riadalmat keltve az idezarándokoltakban.

– Látja magácska, nem rossz gyerek ez a Theo… milyen szépen tud bocsánatot kérni!

Mólós Mona felháborodva nézett a megszeppent fiúra. – Ugyan, nem szívből jött ez a bocsánatkérés! Itt nem a pénzről, hanem az erkölcsről van szó! Dehogy bánta meg!

– Szívből jött ez. Csak ki kellett hoznom belőle az őszinteséget! – legyintett a kormányos, mert igazán nem volt haragtartó ember.– De ha már úgy is olyan adakozó kedvében van az úrfi, engem is hívjon meg egy pohárkára! Amíg megiszom, nyugodtan elmehet vásárolni a Monának valami csinos kis pepit.

– Mert ha nem, akkor előcsalogatja belőlem ezt is? – morgott az orra alatt Theo.

A vén tengeri medve felkászálódott egy bárszékre, és irányba forgatta magát. – Nagyon jól látod, Theo fiam, nagyon jól látod! Ha apád lett volna ilyen körültekintő, észrevette volna, hogy épp tarkón akarják csapkodni. – Határozottan az asztalra csapott. – Na, Hugó, ide azzal a whiskyvel, hallottad te is, hogy a Theo vendége vagyok máma!

Szádeczky-Kardoss Klára
2011.12.22.

Üvegcipő

A bálterem méltóságteljes ingaórája fél tizenkettőt ütött, és egy káprázat sietett ki a palota szélesre tárt üvegajtaján. Kapkodó léptekkel lesuhant a lépcsőn, apró kezeivel szorosan fogta a habos szoknyát, nehogy elbukjon benne. Amilyen titokzatosan jelent meg, úgy is távozott. Szemfényvesztés, tényleg itt járt? Az elegáns urak és hölgyek között táncolt, vagy csak egy álom öltött testet?

Képtelenség, hogy illúzió lett volna, hiszen hátrahagyott valamit. Ott csillog magányosan a holdfényben, mintha egy tündér könnycseppje volna. A királyfi lehajol a kecses üvegcipőért, amelyet még átjár a lány testének melege. A tenyerébe zárja, majd egy ideig még próbálja utolérni az éjszakában eltünedező teremtést. Csalódottan torpan meg egy csöndesen sóhajtozó ligetesnél, és kezében az egyetlen bizonyítékkal, hogy nem képzelődött, visszatér a fényes kastélyba.

Lihegve támaszkodott neki az egyik fatörzsnek. A fehér báli kesztyű lecsúszott a csuklójára, a jobb talpa szúrt, mert útközben leesett a lábáról az a lehetetlen cipő. Ilyen kényelmetlen lábbeli sem volt még rajta, ennél mezítláb is jobb, amikor eteti a madarakat az udvaron, és a sok kicsi kavics szívtelenül megböki a talpát. De egy üvegcipő kemény, eleinte hideg is, s ő félt, hogy bármelyik pillanatban eltörik, táncolni alig lehetett benne, futni meg egyenesen képtelenség.

Ha most rögtön megkeresné a hintóját, még időben hazaérne a mostohája előtt, és nem szégyenszemre egy nagy sütőtököt a sárban görgetve kéne a házukig bandukolnia. De nem hagyhatja itt azt a fránya cipellőt, hiszen csak kölcsönkapta. Vissza kell menni megkeresni, nem tehet mást.

Pont olyan félénken merészkedett be az esti homályban tündöklő épületbe, mint amikor pár órával korábban először lépett be. Most még többen megbámulták, hiszen mindenki látta a herceggel táncolni. Kétségbeesetten bolyongott a keringőzők forgó, ringatózó tömegében, és pásztázó szemekkel a márványpadlót leste, hátha meglátja valahol. Végig járt mindent, amerre csak felbukkant az este folyamán, de sehol sem találta. Kedve lett volna négykézláb kutakodni, de ezt a pompás ruhát már csak nem piszkolja össze. Egyre elkeseredettebb lett, ahogy közben lopva az óra kegyetlenül meg nem álló rézmutatójára pillantott.

Egyszer csak meglátta. Tőle messze, a nyüzsgő bálterem túlfelén, egy faragott keretű tükör előtt. Ott állt a királyfi, zubbonya zsebéből kikandikált a hegyes cipőorr. Éppen mosolyogva csókolt kezet egy porcelánfehér bőrű, göndör vörös hajzuhatagú hölgynek, akinek fenyőzöld báli ruhája szorosan tapadt karcsú derekára. Nem is tűnt már az ifjú herceg csalódottnak, önfeledten udvarolta körbe a tűzhajú leányt, halk szavakat suttogott a fülébe, gyöngéden próbálta rávenni egy táncra. Mikor elérte, hogy a szépséget kézen fogva a táncterem közepére vezethesse, észre sem vette, hogy az üvegcipő álnokul kicsusszant a zsebéből.

Hamupipőke szemébe maró kis könnycseppek szökkentek, csalódottsága egy rövid ideig szinte lebénította az egész testét. Alig látva a szeme előtt húzódó sós fátyoltól lépett oda, hogy felvegye az elhullajtott cipőt, amikor éjfélt ütött az óra. Az átkozott üvegcipellőn kívül minden, de minden visszaváltozott. Halálra rémülten, félig mezítláb ácsorgott szakadt, kormos, durva vászonruhájában a mulatozó vendégek között, akik mind őrá meredtek döbbenten. Már nem az áhítat, csodálat, esetleg az irigység csillant meg a  szemükben, hanem a mély megvetés egy toprongyos szolgáló lány iránt, aki betévedt az urak estélyére. Abban már nem is reménykedett, hogy a mostohája és az undok két lánya nem veszi észre őt.

A hirtelen támadt csönd miatt a királyfi is odafordult végre. Egy ideig ő sem tudta mire vélni a dolgot, majd hangosan elkiáltotta magát.

– Dobják ki!

Két alabárddal felcicomázott őr ragadta meg Hamupipőke vékony karjait, hogy minél előbb kivonszolják a palotából, ne zavarja az ünnepséget jelentéktelen személyével. A lány elkezdett kiabálni, és feje felett lóbálta a kezében szorongatott üvegcipőt.

– Nem ismersz meg? Én vagyok az! Itt van nálam mind a két cipő!

A herceg meglepődötten intett az őröknek, hogy engedjék el a kapálózó Hamupipőkét. Lassan, hitetlenkedve közelebb ment hozzá, ekkor végre felismerte benne annak a tüneményes lánynak a halvány másolatát, akivel eddig elütötte az időt. Végigmérte az ócska rongyokat, amelyek mellett szinte nevetségesnek hatott a lány lábán árválkodó fél pár üvegcipő.

Még ő szégyenkezett, hogy egy ilyen szegény és ágrólszakadt lánnyal táncolt az este. Elfintorodott, és hogy jó hírnevét megtartsa, újabb parancsot adott ki.

–Azonnal vigyék innen! Ráadásul még tolvaj is, azokat a cipőket valakitől ellopta!

Szádeczky-Kardoss Klára
2011.12.01.

Lovag krónikák 4/4 - Ne beszéljük meg inkább?

Álmoskásan nyitotta fel szemeit Gáncsaveti, két oldaláról egy-egy hamvas bőrű, selyemhajú lány simult hozzá. Mind a ketten mélyen aludtak, ahogy befészkelték magukat a lovag karjai közé. A szoba levegője a kialudt fáklyák füstös illatától volt terhes. A férfi nehézkesen felült, és kibontakozott a természet csodáinak öleléséből. Hátra se nézve kimászott az ágyból, szélesre tárta az ablakot, amelyen azonnal besüvített a hajnali dermesztő hideg. Mélyen beszívta tüdejébe, hagyta, hogy megborzongassa fedetlen bőrét. Mikor kicsit kitisztult a feje, felhúzta a nadrágját, csizmáját, a hasán lévő sérülésen ellenőrizte a kötést, majd magára kapott egy piszkos fehér inget. Épp a nyakánál kötözte a madzagot, hogy ne nyíljon szét széles mellkasán, amikor egy fej bukkant fel az ajtóban.

Drága ruhákba öltöztetett ifjú toporgott a küszöbön, szemmel láthatóan zavarba jött a békésen szendergő lányoktól. Lesütötte a szemét, és arra kérte Gáncsavetit, hogy kövesse, mert beszélni óhajt vele.

Ahogy kiléptek, az egyik lány szeme felpattant, maga köré kanyarított valami leplet, majd az ajtóhoz lopakodott. Puha talpai szinte alig érintették a hideg követ. Mozgása könnyed, szinte már légies. Mint valami pillangó, aki rászállt a kulcslyukra. Ilyen kecsesen hallgatózni szinte már művészet.

– Nem lehetne, hogy ön győz? – hallotta a kamaszos hangot kintről.

Gáncsaveti rekedtes és egyben még is bársonyos hangjába szinte beleborzongott. A férfi lenézően felkacagott.

– Ha akarnál, se tudnál győzni – tegezte le könnyedén a nála fele annyi idős fiút, bár rangban valószínűleg mégis felette állt. Amint gúnyos kacaja csillapodott, elkomolyodott túlságosan is. – Mégis mire véljem kérésed? Nem egyszer esett meg, hogy arra kértek, mondjak le a büszkeségemről, és hagyjam érvényesülni az ellenfelem, de ilyen, amire te kértél, még soha nem esett meg velem. Tán szegény a városbíró? Esetleg ennyire csúnya a lánya?

A kémlelődő szépség se tudta mire vélni a dolgot. Gazdagabb nem is lehetne a bíró, a lánya ugyan nála nem szebb, de azért bájos egy teremtés. Mi üthetett ebbe a kölyökbe?

– Egyikről sincs szó! – nyugtatta meg, bár az ő hangja idegességről árulkodott. – Apám odalenne a boldogságtól, ha beházasodnék abba a családba, csak én…

– Bökd ki! – mordult rá Gáncsaveti türelmetlenül. – Nem érek rá egész nap a sületlenségeidre!

– Szerelmes vagyok.

– Hogy oda ne rohanjak, legalább valami rangon aluliba, hogy minél meghatóbb legyen? –hallgatójuk elképzelte, ahogy Gáncsaveti unottan forgatja a kék szemét.

– Ugyan, dehogy! – háborodott fel a fiú. – Csak éppen nem annyira módos, mint a bíró lánya. Ha nem lenne ez a torna, egyből elvehetném.

Egy ideig nem jött semmi zaj az ajtó túloldaláról, és a kíváncsiság gyönyörű tündére egyre türelmetlenebbül tapasztotta fülét a vasveretes falaphoz.

– Figyelmen kívül hagyom a kérésed – szólalt meg nagy sokára Gáncsaveti. – De ne keseredj el, semmi esélyed nincs a nyerésre! Nem kedvtelésből jöttem ide, szükségem van erre a frigyre.

Túl hirtelen nyúlhatott a lovag a kilincs után, mert amikor kinyitotta az ajtót, a lány sikkantva előre esett, és zavartan pislogott fel rá a padlóról. A haja az arcába hullott, a maga köré csavart lepel a válláról finoman lecsúszott, és kivillant a hófehér bőre. Szégyenlősen összehúzta maga körül.

Gáncsaveti felhúzta a szemöldökét, majd összenézett az ifjú gróffal.

– Nők – jegyezte meg, miközben sokatmondóan megcsóválta a fejét, sarkon fordult, csizmái alatt megcsikordult a padló, ahogy faképnél hagyta őket.

A lány segélykérően nyújtotta a gróf felé a kezét, mintha egy harmatos liliom nyújtózkodna feléje. Először megrettent tőle, majd elgondolkozott, és felsegítette. Gondolatai eddig egyvalaki körül jártak, néha beárnyékolta a nem kívánt házasság, ám most… csakis a virágok érdekelték, amelyek illatukkal, színükkel rabul ejtik egy-egy órára a férfiakat, majd amilyen gyorsan kinyílnak, el is hervadnak számukra.


Szádeczky-Kardoss Klára
2011.11.20.

Lovag krónikák 4/3 - A torna szépe

Lesütött szemmel ültem a lelátón. Az ölemben virágokból és friss gallyakból készült koszorú, finom selyemszalagok belefonva. Ennyi lennék csak? Pár leszakított virág, fiatal ágak közé szorulva, bevonva drága kelmével? Hiszen a győztesnek ezt nyújtom át, de tulajdonképpen én vagyok a nyeremény.

Mondhatjuk úgy is, hogy tudom kik fognak egymásnak esni miattam. Az egyikőjük a szomszéd birodalomban hírhedt bajvívó, mindent elér, amit kitűz maga elé célnak. Azt rebesgetik, magas és délceg, a nők rajonganak érte, a férfiak csodálják sokoldalú harci tudása miatt. Lassan két évtizede nem akadt megfelelő ellenfele. Igazán hízelgő, hogy a kezem miatt ennyit utazott. Szerencsésnek kéne éreznem magam.

Kihívóját legalább már láttam életemben, amikor apám udvarában bálozott. Ugyan a lovagi tornákon még kezdő, de igen ígéretes. Idővel neki is hasonló ünnepeltetésben lesz része, mint akivel ma meg akar mérkőzni. Nemesi származása vitathatatlan, vagyonos családban született. Mit számít ez, hiszen így is annyi aranyunk van, hogy fel sem tűnne, ha a fele köddé válna, akkor sem szenvednénk hiányt.

De biztos, hogy bármelyik nagyravágyó úrnak a hitvese szeretnék lenni? Kaszabolják egymást, és aki az erősebb, az nősül. Micsoda barbár szokás. Mintha nem tudnám magamtól eldönteni, de hát az én szavamat meg se hallják. Bezzeg a falusi fruskák mit nem adnának, hogy a helyemben legyenek. Szó sincs róla, hogy azért nem örülök, mert költőien fogalmazva másé már a szívem. Ugyan, egyszerűen ósdinak tartom ezt a fajta feleségszerzést.

Az apám türelmetlenül suttogott valamit, hogy emeljem már fel az arcomat, a tisztelt lovag urak nem a hajamat szeretnék látni. Pedig mennyit küszködtem vele, hogy azok az apró fonatok olyan szépen belesimuljanak a kiengedett fürtjeim közé…

Szembe találtam magamat a két lehetséges jövendőbelimmel. Mind a ketten lóháton, a kezükben tartották a sisakjukat, udvariasan fejet hajtottak nekem, miközben óvatosan felpillantottak és engem fürkésztek. Még a végén zavarba jövök.

Bal oldalon a még kamaszos képű ifjú, fekete haja kócos, megnyugtató barna szemével kíváncsian néz felém. A másik oldalt a sovány, de mégis lenyűgözően tökéletes arcú, villogó kékszemű idegen lovag. Idősebb nálam jóval, de alig érezni rajta. Hiába, aki vidám életet él, az arcába nem vésődik bele az idő.

Mindketten felajánlották a becsületüket, az életüket nekem, ezért cserébe a kezemet kérik. Csak tudnám, mire föl. Mert, hogy nem értem megy a küzdelem, az is világos, az apám pénzes erszénye ott lebeg felettem, mint valami hívogató cégtábla. Ezek meg képesek egymásnak esni. Szeretném hinni, hogy valamennyire motiválja őket a jelenlétem is. De hiszen az egyik sosem foglalkozott velem, a másik meg most látott először. Még mindig irigylésre méltónak tartanak az álmodozó libák? Tudom, hálátlan vagyok, hiszen még harcolni tudóak a kérőim, nem pedig ágyban fekvő vénséges öregemberek, akiknek idejük már nincs sok, de pénzük annál inkább. Így pirulva elfogadtam az ajánlatukat.

Nem nagyon figyeltem a küzdelmet, inkább azon gondolkoztam, hogy melyikőjüknek örülnék jobban? Legyen a korban hozzám illő, vagy pedig az, aki miatt minden asszony irigyelne? A kardpárbajok a hiedelemmel ellentétben rövid ideig tartanak. Amíg megemelik azokat az istentelenül nehéz pallosokat és lesújtanak, már ki is fáradnak. Minden a technikán és az erőnléten múlik, a fürgeség másodlagos. És az ifjú inkább csak ebben jeleskedett.

Gyakorlatilag összecsuklott, amikor ellenfele meg se vágva, egyszerűen vállon csapta a pengéje lapjával. A torkához tartotta a kard hegyét, és győzedelmesen az apám felé fordult. Meg kellett volna könnyebbülnöm, hiszen a sors meghozta helyettem a döntést. De itt a válasz kapujában elbizonytalanodtam. Tényleg mindenki álma a nekem való? Hiszen az nem az enyém, én szerényebb vagyok, kevesebbel is beérem, és boldog is lehetnék idővel. De most már késő. Eldőlt, az ifjú a földön, ő pedig már indult is a koszorúért.

Felálltam, és kihajoltam az emelvény korlátján, amelyre fürgén felkapaszkodott a győztes, hogy a nyakába akasszam a koszorút, amit eddig tanácstalanul a kezemben szorongattam. Szinte féltem hozzá érni a verejtékes bőréhez, ahogy kissé ügyetlenül ráhelyeztem. Váratlanul megragadta a csuklómat, durván előre rántott, és még feljebb húzódzkodva megpróbált megcsókolni. Más könnyűvérű teremtés talán még élvezte is volna, hogy egy ilyen szép férfi ezt teszi vele, de én megpróbáltam elfordítani a fejem, és kiszabadulni a vaspántokként a kezemre záródó ujjai közül. Csak az államig ért el, de így is annyira kellemetlennek éreztem.

Az apám felháborodva kikérte magának a tiszteletlenségét, és bennem hirtelen megcsillant egy reménysugár. Hisztérikusan kapkodva vettem a levegőt, és megpróbáltam annyira feldúltnak látszani, mint egy úri hölgyhöz illik. Sértetten kijelentettem, nem minden a győzelem, ha valaki ilyen közönségesen képes viselkedni, ahhoz az alakhoz nem vagyok hajlandó férjhez menni.

Ezen a ponton apám kicsit megütközött, hiszen ő adta a szavát, aki nyer, ahhoz adja hozzá a lányát, nem másíthatja meg. Viszont van, amit tényleg nem kéne hagyni. A kérdés annyi volt, hogy az adott szavát vagy az én sérelmemet tartja előbbre. Megkönnyítettem azzal a dolgát, hogy közöltem a már nem is annyira biztos jövendőbelimmel, hogy nyelje le a koszorúját, majd elegánsan felnyaláboltam a szoknyám alját, a falépcsőn óvatosan lelépegettem, egyenesen odavonultam az immár ülésbe feltápászkodott ifjúhoz, és letérdepeltem hozzá. A szoknyám kelletlenül sercent meg a piszkos homokon. Természetesen általános felháborodást keltve apámban, a bajnok lovagban és az összegyűlt tömegben.

– Elfogadod a kezem, még ha jogosan mást is illetne, csak az nem érdemli meg?

Az ifjú meglepődve meredt a kinyújtott kezemre. Ha nem fogadja el, azt a szégyent nem élném túl, ezek után a másik sem venne már el. Bár apám pénze lehet annyira csábító…

Apám hangja szinte megfagyasztotta a vért bennem. Kijelentette, hogy ha azonnal nem vonulok vissza, és nem vagyok hajlandó hozzá menni a bárdolatlan nyerteshez, akkor azt kockáztatom, hogy kitagad, vagy kolostorba küld. Tehát döntött, inkább a szó becsülete, mint a lánya. Rosszul esett, de nem rendültem meg, ismertem már ennyire, hogy számítottam erre.

Honnan támadt ekkora bátorságom, vagy csak végre megízleltem a dacnak különösen vonzó ízét, de nem mozdultam. Ő pedig, hogy büszkesége ne sérüljön, egyedül kecmergett fel, szuszogva a térdére támaszkodott két kézzel, majd borzas fejét felemelve, csak egy mondatot préselt ki magából, de azt hittem megfordul velem a világ.

– Gáncsaveti nyert, nem tartok igényt az ő tulajdonára.


Szádeczky-Kardoss Klára
2011.11.20.

Lovag krónikák 4/2 - A páncélon belül

A lélegzetem nyirkosan csapódott a sisak belsejére. Vállamra nehezedetett a súlyos páncél, alig bírtam egyenesen tartani magam, a múltkori sérülésem az oldalamon istentelenül sajgott, majdnem a dicső hírem töretlenségébe került, mikor szereztem, de végül mégis én kerültem ki győztesen. Szúrt, éreztem, ahogy a vértől átnedvesedett kötés beletapad a sebhelybe, és kíméletlenül dörzsöli minden egyes mozdulatomnál. Életemben először talán érdekelt, hogy mi lesz a mostani eredmény. A vagyonom, mikor megörököltem, igazán busás volt, ám az évek során, úgy fogyott, mint az ellenfeleim száma. Bár a jutalmak mindig elodázták, de egyre jobban megvilágosodott számomra az egyetlen megoldás. Valami gazdag, lehetőleg minél rangosabb hölgyet feleségül venni. Kétségkívül ez a legígéretesebb lehetőség messze e vidéken. Nem akartam, hogy hiába utazzam át egész tájakon, és mégis szégyenszemre, asszony és leginkább arany nélkül térjek haza. Már ha lesz miből elindulnom. De mit aggódnék egy ilyen taknyos grófocska miatt?

Kimérten körülfontam a kard markolatát ujjaimmal, ahogy magasra emeltem. Minden izmom megfeszült, kidagadtak az erek a bőröm alól. Nehéz egy jószág ez, és annál veszélyesebb is a másikra nézve. Sarkammal finoman oldalba böktem a lovamat, és már kezdetét is vette a mérkőzés. Ördögi szerencséje lehetett ennek a vakarcsnak, mert úgy nyakon csapott a vasdarabjával, hogy a sisakot leverte a fejemről. Köpni-nyelni nem tudtam, egy pillanatig csak az éles fájdalmat éreztem. A szegély úgy felhorzsolta az egész állkapcsom, hogy azt hittem, lenyúzta a bőröm. Minden egyes vonalát éreztem a koponyámnak, szinte vakon döftem felé, és gyakorlottságomnak hála, úgy hasba találtam, hogy azonnal kizuhant a nyergéből. Lehunytam a szemem, mélyet lélegeztem, és próbáltam a látszatot megőrizni. Kettőnk közül ő sérült meg, nem én. Halottam, ahogy zörögve földet ért. Félreköptem egy adag vért, amely összegyűlt a számban. Elfintorodva lenéztem rá, majd úgy döntöttem, túl kegyetlen lenne áttaposni rajta egy több mázsás paripával. Minden erőmet összeszedve leszálltam  hozzá a földre, és udvariasan megvártam, amíg összeszedi magát. Két marokra fogtam a pallosom, és lesújtottam rá. Kivédte a fattya, de a másodiknál már éreztem rajta, hogy egyre fáradtabb. Még ha az arcát nem is láttam, a zihálása mindent elárult. A következő suhintás vállon érte, nyögve összecsuklott a térde, és csörömpölve ismét a porban kötött ki. Be akartam fejezni ezt az egészet, komótosan mellé léptem, a pengét valahova odatartottam, ahol az idegesen nyeldeklő torka lehetett, amikor meglepett. Mások valami aljas cselhez folyamodnak, orvul támadnak, de ő csak egy szót suttogott nekem.

– Köszönöm.


Szádeczky-Kardoss Klára
2011.11.20.

Lovag krónikák 4/1 - A viadal

Minden évben erre vártam, talán még a karnevál se hozott soha ennyire lázba. Pedig az a millió színes szalag, a rémisztő maskarák, a pattogó ütem és a fülbemászó dallamok, amelyeket a sípok apró torkából csalnak ki, varázslatossá teszik, még is összehasonlíthatatlan a lovagi küzdelmek nemességével.

Már kora reggel kimentem a város főterére, a nap még át se sütött a templom két csúcsos tornya között, de az ég már egészen világos színben kéklett. A levegő ilyenkor még csípős, így jobban összehúztam magamon a bőrmellényemet. Kicsit már repedezik, töredezik az anyaga, de talán tavaszig kihúzom benne.

Mire a nap bevonta melengető sugaraival a foltos macskaköveket csupasz talpam alatt, addigra gyülekezni kezdtek a kíváncsi utcakölykök kisebb hordákban. Majd a lakosság is végre elkezdett felsorakozni a küzdőtér két oldalán. Egymás válla fölött átlesve figyelték, ahogy megtelik a díszpáholy, ahol maga a városbíró fog helyet foglalni, örökké unott arcú leányával, a tiszteletben álló tanácstagok gyűrűjében. A ruhájuk csupa drága kelme, ezüst fonállal ékesített brokátok. Virsliujjaikon vastag aranygyűrűk, szinte már ízléstelenül nagy drágakövekkel. Az oldalukon  feleségük, akiknek valószínűleg csak a rangját akarhatták, mert bájosságban és karcsúságban jócskán hiányt szenvedtek. Szinte már majdnem mindenki megérkezett, kivéve a nap fénypontjai. A lovagok, akik megküzdenek a városbíró vagyonáért. Akarom mondani a lányáért. Sokkal jobban szeretem, ha pusztán a bajnoki címért mennek ölre. Mindenkinek kellenek olyanok, akikre felnézhetnek, nekem egészen kicsi korom óta lettek a követendő példáim. Mit nekem szentek és bölcs királyok? A nemes szívű és rettenthetetlen lovagok sokkal jobban megragadták gyermeki lelkemet. Álmodoztam róla, hogy egyszer én is... De hát se rangom, se pénzem. Pedig két erős karom nekem is van, bár kardot ugyan még sosem fogtam, de botokkal annyiszor vívtunk a patak melletti ligetben. Ugyanúgy vágyálom marad ez az egész számukra, mint nekem. Soha sem fogja egy egész város a nevem skandálni, senki nem fog koszorút a nyakamba akasztani, az udvarhölgyek nem hullajtják le nekem a keszkenőiket támogatásuk jeléül.

Nagy sokára megjelentek a heroldok, és ékesebbnél ékesebb és cifrább szavakkal harangozták be uraikat. Messzi földről jött bajvívó, verhetetlen hős, híres győztes. Csak úgy röpködtek a távoli városnevek, ősi származások, dicshimnuszba illő cselekedetek. Már épp beleuntam, amikor szinte a poros földig hajolva helyet adtak a küzdőknek.

Jobbra a  helyi származású gróf úrfi jelent meg. Fémes csillogású páncéljáról lecsúsztak a napsugarak, olyan simára csiszolták. Pajzsán üvöltő oroszlánfej, kezében irdatlan hosszú pallost egyensúlyozott. Ébenfekete lova méltóságteljesen állt be a pálya egyik szélére. A sisakrostélya félhomályából mérte fel a vele szemben megjelenő, messzi tornák díszét. Ki ne ismerné a bivalyerős lovon közlekedő, horpadtvértű Gáncsavetit? Pajzsán perzselő tekintetű farkas. Gőgösen ringatózott a nyeregben, ahogy tett egy kitérőt a lelkes közönség felé, akik üdvrivalgással éltették. Mindenki tudja, hogy becsülete csak a küzdőtéren van. Mégis mindenki miatta jött ki, a hírhedt bajnokot még én sem akartam elmulasztani.

A két ló már türelmetlenül rugdosta a földet, kis rögöket szakítva fel a kiszáradt talajból. Sokatmondóan prüszköltek, és már neki is lódultak volna, ha gazdáik nem rántják vissza őket a kantárjuknál fogva. Mindenki lélegzetvisszafojtva arra várt, hogy a kéken virító zászló meglebbenjen. Végül a városbíró finoman biccentett, az apród minden erejét beleadva meglendítette a vásznat.

Mint két nyílvessző, úgy suhantak egymás felé, a lovak majd a bokájukat törték, ahogy kapkodták a patáikat a felkavart porban. Amikor egymás mellé értek, csengve szikrákat szórt a kardjuk, amikor egymásnak csapódtak. Rövid, nehézkes hadakozás vette kezdetét. Mintha lassítva láttam volna, ahogy a szinte még kamasz gróf pengéje félrecsúszott Gáncsaveti mellvértjén, csattanva a férfi sisakja aljába akadt, és lerántotta a fejéről. Barna tincsei izzadtan tapadtak a homlokára, arcáról vér csöpögött le. Megsérült az álla, sziszegve szitkozódott, de még  így is büszkén tartotta a fejét. Ugyanebben a pillanatban pedig célirányosan hasba szúrta a grófot, ezzel kilendítve őt az egyensúlyából. Az ifjúnak esélye sem volt, hátrabukfencezett a nyeregből, és döbbenten elterült a földön, majd kardja után kotorva a homokban, talpra szökkent. Már nem bírta el egy kézzel a nehéz szerszámot, úgy fogta, mint valami magasba emelt kapát. Gáncsaveti a nyeregben marad egy ideig, majd a páncél súlyához képest fürgén lepattant a lováról, hogy a földön folytassa a harcot.

Nem kellenek gyakorlott szemek ahhoz, hogy valaki megmondja, mi lesz az összeütközés végkimenetele. Iszonyatos erő kell ahhoz, hogy ezeket az ormótlan pallosokat rendesen megemeljék. Egy-két csapással el lehet dönteni a küzdelmet. A gróf pedig már amúgy is alig áll a lábán.

Izgatottan furakodtam előrébb, hogy minél többet lássak. Épp egy hórihorgas kalmárt kerültem meg, amikor a tömeg üdvrivalgásban tört ki. A gróf ismét elnyúlva a földön, de már nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar felkelne. A kardja jó ölnyire tőle, a torkához pedig Gáncsaveti tartotta oda hanyagul a pengéjét. Számítottam erre az eredményre. Hiszen hol mérhető hozzá ez a zöldfülű újonc. Láttam már harcolni, kétség sem fér hozzá, hogy tehetséges, de túl nagy falat számára Gáncsaveti.

Alig lehet hallani a nagy éljenzésben, ahogy kihirdették a győztes. Mindenki azt kapta, amiért jött, a legenda újabb sikerének lehettek tanúi. Innentől fogva mindenki ismeri a történetet, megkoszorúzzák, következő vasárnap már a templomból jön ki harangszók közepette újdonsült férjként, fiatal asszonyok és lányok bánatos sóhajtásai közepette.

Bár a városbíró lánya mintha nem lenne elragadtatva. Eddig annyira nemtörődöm arccal nézte, biztos unja az efféle játékokat, de most mintha csalódott lenne. Ki érti ezt? Szegénykém, bizonyára szereti a grófot. Nehogy már megsajnáljam a lányát, csak mert minden fehérnép álmához hozzá kell mennie.


Szádeczky-Kardoss Klára
2011.11.20.

A mélyben

Kábultan szorította a kapaszkodót, miközben egy erős rántással megálltak. Már régen megfigyelte, hogy mielőtt beérnének a megállóba, az összes lámpa hunyorogva elhalványodik. De a metrókocsik zúgásából is kihallotta, lassulnak, és csattogva begurulnak a peronon várakozók elé. Akkor, amikor tíz perce a mozgólépcső közepétől idáig rohant, és levegő után kapkodva becsusszant a becsukódó ajtók között, még le akart ülni. Csalódottan fedezte fel, hiába lenne még hely számára, az emberek képtelenek szorosan ülni. Össze pedig nem tud menni, hogy a kisgyerekeknek is szűkös helyekre begyűrje magát. Kelletlenül megragadta a feje felett himbálódzó szürke fogantyút, hogy el ne vágódjon, amikor megindulnak a kivilágítatlan alagútban. Az ajtó előtt dülöngélt a szerelvény ritmusára, az üveg sejtelmes tükörképében a mögötte utazókat figyelte. Mindig van egy idős hölgy, aki korára hivatkozva hozzájut a hőn áhított üléshez. Mellette egy járni alig tudó kicsi kuporog, aki az unokája lehetne, de a fiatalos anyukához tartozik. A néni néha megjegyzi, hogy az ő lányának is pont ilyen porontya van otthon, és általában ugyanolyan szép, mint a piszkos bőrülést rugdaló fiúcska. De a többi típusú utasról se feledkezzünk meg. A turbékoló párokról, zenét hallgató és unottan maguk elé bámuló fiatalokról, öltönyös üzletemberekről, akik nem lehetnek annyira fontos személyek, ha mégis a föld alá kényszerültek egy kényelmes taxi helyett. A sarokban olvasó értelmiségiekről, akik egy nyitott könyvvel belemerülnek a betűbirodalomba. Persze van, aki az újságot bújja. A mellette lévő pedig megpróbál beleolvasni, hátha valami érdekeset tudhat meg. Miről van szó, mindegy, csak a másik lapjából értesüljön róla. A bizarr alakok, akik a kezüket tördelik, és magukban beszélnek, viszonylag ritkák, nem úgy, mint a szánakozó arcok körülöttük. Akiket legkevésbé szívlelhetett, azok az ápolatlan alakok, akik melegedni jártak le, és mindenki tisztes távolságban foglalt tőlük helyet. Gyakran csupán a látványtól, de az orrukba tóduló penetráns, szappannélküliséget hirdető illatoktól is erre a döntésre jutottak. Persze az utazók kilététől függetlenül megfigyelhető, hogy ők is szeretnek nézelődni. Ahogy ő is leskelődik a visszatükröződésekben, a többiek is nyugodt szívvel figyelik őt, mert háttal áll nekik. Tehát tudatlan kiállítási tárgy, aki mindenféle szem prédája lehet.

Széttárult a zöldes ajtó, és egyszerre többen próbáltak beljebb furakodni, meg se várva, hogy a leszállók kijuthassanak a szűk vagonokból. A fejek között kilesett, merre is járnak. A bemondót sose hallja, hiszen a zenét dübörögteti, hogy elnyomja a metró csattogását. Hiába is tagadja, ő is csak egy az unottan maga elé bámuló, fülhallgatós fiatalságból. Neki is tartoznia kell valahová, hiába érzi úgy, hogy kirí a tömegből, különlegesebb náluk. Itt van körülötte csomó ember, mindenki kíváncsi a másikra, hiszen megállás nélkül egymást nézik! Vajon mi jár a fejükben,  ha épp  nem a mellettük zsúfolódókat ítélik meg? Talán pont az, hogy a többiek mire gondolnak? Igaz, van aki nem foglalkozik a külvilággal, elég baja van neki. Mit bánja, hogy ki lépett be a fémvakond gyomrába vele egyszerre? 

Ritka, de néha letéved ide, a föld alá, olyan, aki mellett nem lehet elmenni anélkül, hogy tudomást ne vegyünk róla. Belép, és amint felfedezik, többen félénken felé pillantanak. Úgy tesz, mintha nem tudná. Természetesen alaptörvény, hogy ez a valaki senkire nem néz, pedig se problémája nincs, se nem érdektelen. Suttyomban mégis ellenőrzi, észrevették-e, hogy belibbent. Megcsodálták-e az elegáns ruháit, villogó karóráját, irigylendő alkatát?

De a legváratlanabb teremtményt szereti idelent leginkább, a régen látott ismerőst. Ám a mai napon csakis a sablonos figurák gyűltek össze, hogy röpke ideig együtt száguldozzanak a  város mélyén. Egy volt közülük, futószalagon gyártott utas, nem neheztelhetett rájuk. Sőt, még kevesebb és gyengébb is. Már egy ideje érezte, hogy eltompult körülötte a világ, enyhén émelygett, csőszerűen látott. Néha megfeledkezett önmagáról, és csak lógott a kapaszkodón, mint valami rongybaba.

– Bocsi, átengedsz? – legalább is úgy feltételezte, hogy ezt mondhatták neki. A dallamos gitárszóló és ütemes dobütések elzárták a mögötte álló szavaitól. Összerezzent, amikor óvatosan megbökték a vállát. Először reflexből a tükröződésre nézett, és úgy mérte fel, hogy mi történik a háta mögött. Mielőtt illedelmesen félrehúzódott, megkockáztatta, hogy egy pillanatra odalessen a valóságban is. Vékony, nem túl magas, de igen érdekes arcú fiú várakozott arra, hogy végre megmoccanjon. Az a féle, akinek szívesen segítesz, mosolyogva engeded át, ha az ajtóban szobroztál le, mint valami házőrző. Nem annyira jóképű, hogy elájulj tőle, csak vonzza a tekinteted utazás közben. Kizökkentésnek tökéletes, még a szédülésről is elterelődik a figyelmed. Odaengedte maga mellé, hogy a következő megállóban leszálljon, és örökre eltűnjön a hömpölygő tömegben. Úgy gondolta, utoljára megnézi magának, és a fiú árnyékos másolatára emelte a tekintetét. Furcsa, mintha valamit nagyon figyelne… hiszen ő is egy tükörképet vizsgálgatott! Egymást próbálták felmérni, igaz elég közvetett módon. Hirtelen ötlettől vezérelve feléfordult, és a fiú is követte a példáját. Zavartan összemosolyogtak. A fülében neki is zene szólt, ugyan úgy süket a külvilág felé. Mindketten hallottak valami dallamot, csak hát különbözőt… Már épp kivették volna a fülhallgatót, hogy újra kapcsolatot teremtsenek a kinti zajokkal. Már majdnem szóra nyitották volna a szájukat, amikor a lámpák mintha pislogtak volna. A kerekek is máshogy sikítottak a kanyargó síneken, sokkal lassabban és élesebben.

Az elmosódott falak és emberek sziluettje kiélesedett, ahogy zökkenve megálltak. Kiömlöttek az emberek a szétnyíló ajtókon. Látta a fiú távolodó bőrdzsekis hátát, azon kapta magát, hogy átlépte a kocsi és a peron közötti szűk szakadékot, és határozottan elindul utána. A bordáit majd belepréselték a  tüdejébe, ahogy próbált átfurakodni mindenkin. Nem sokkal a srác mögött, olyan tíz emberrel, sikerült rápattannia a mozgólépcsőre. Meg kellett kapaszkodnia, mert a mozgástól megtántorodott. Az ujjaival erősen szorította a fekete szalagot, amely mindig gyorsabban haladt, mint a lépcsők. Folyton vissza kellett rakni a kezét maga mellé, miközben a mellette elsuhanó színházi és banki plakátokat figyelte. Mindig reménykedett, hogy az a könyvhirdetés ismétlődik meg, amelyet még lent látott, és nem tudta végigolvasni az idézetet belőle, mert túl sietve úszott el a szeme elől. Kíváncsi volt a mondat végére. Nem szabad semmit befejezetlenül hagyni, mert addig nem hagyja nyugodni.

Tulajdonképpen nem tudta, hogy mit csinál. Máskor is előfordult, de ennyire terv nélkül és ösztönből nem cselekedett még soha. Mégis mi lesz, ha utoléri? Meddig követi?

Hirtelen a fiú eltűnt előle, ahogy lelépett a mozgólépcsőről, és kisétált a látószögéből. Rövidesen ő is felért a tetejére. Szapora léptekkel átszelte az ellenőrök gyűrűjét bérletét lobogtatva. Jobbra vagy balra? Az aluljáró kettéágazott, ő pedig tanácstalanul megtorpant. Találomra induljon el? Megint rátört a rosszullét, ahogy ismét egyedül maradt. Elment az egésztől a kedve, haza akart menni, magába tömni egy adag fájdalomcsillapítót, rázuhanni a kanapéra valami pokróc alá gömbölyödve, hőmérővel felszerelkezve. Nyűgösen megfordult, hogy ismét alászálljon a több réteg beton és föld súlyától terhes városi alvilágba. A szeme sarkából észrevett egy villanásnyi jelenetet. Egy ellenőr valakivel vitatkozott félrevonva a közlekedők útjából. Kifele jövet fel se tűnt neki az ingerült páros. Gondolt egyet, és egyenesen odament hozzájuk. Honnan jutott eszébe ez, azóta is rejtély számára, máskor sosem leleményes, csak utólag talál ki remek megoldásokat, amikor már a lehetőség elmúlt.

– Miért nem jössz? – intézte kérdését a fiúhoz, értetlenséget mímelve az arcával. – Hiszen lyukasztottál jegyet!

A bőrdzsekis srác már majdnem megkérdezte, hogy mégis honnan tudja. Tisztán emlékezett rá, a lány két megállóval utána szállt föl, idegesen ülés után pásztázott a tekintete, aztán csalódottan beletúrt a hajába, és sápadtan lecövekelt az ajtóban. Még figyelte is, hogy mikor csuklik össze a fáradságtól. Egyszer megijedt, mert furcsán, sietve engedte el a kapaszkodót, pedig csak megigazította a blúzát, mert felgyűrődött az alja.

–Vagy lehet, hogy én tettem el? – vágott a szavába a lány, mielőtt elárulhatta volna őket, és vadul belekotort a válltáskájába. Tegnap vette meg a bérletét, előtte pár napig jeggyel utazott. Nem lehet, hogy nincs nála egy használt narancssárga fecni. Valami ahhoz hasonlót tapintott ki, és győzedelmesen az ellenőr orra alá tolta, de mielőtt az alaposabban megvizsgálhatta volna, ismét a táska kaotikus tartalma közé gyűrte.  – Gyere, még a végén elkésünk!

Mikor kiértek az őr veszélyzónájából, a fiú hálásan felé fordult, és kissé értetlen, féloldalas mosollyal végre megszólította. – Kösz, nem lett volna jó, ha megrövidít pár ezressel… Megkérdezhetem, hogy miért segítettél?

Finoman megvonta a vállát, majd elnevette magát. Jótól kérdezi.

Együtt léptek ki a napsütötte  utcára, mindketten napszemüveg után nyúltak, hogy az erős fénytől elzárkózzanak. De ez csak a látszat, a lencsék sötét üvegén át, még ha láthatatlanul is, de találkozott a tekintetük.

Szádeczky-Kardoss Klára
2011.10.18.

Várakozás

Ebben a városban olyan sokszor van rossz idő. Fúj a szél, az ég szürke, a házak rideg modernséggel magasodnak az emberek fölé. Egyedül érzi magát mindenki, pedig a tömegben hánykolódik, és az ég olyan nyomasztó, barátságtalan, hogy minden jókedvet, életerőt magába szippant, és csak józan hűvösség marad az agyakban. Menetelő elmék a reggeli homályban. És akkor ott rejtőzik egy mellékutcácskában az egyetlen, ilyenkor megnyugvást hozó hely. Ő is ide tartott, unottan lépkedett a fényes járólapokon, nem kellett sietni, előbb indult el, mint kéne, csak annyira nem bírt otthon lenni, egyszerűen elfogytak a teendői.

Belesüllyesztette átfagyott kezét a szövetkabát zsebébe, és élvezte, ahogy lassan átmelegszenek az ujjai, eltűnik belőlük a reggeli gémberedettség. Átszaladt az úttesten, óvatosan körbelesett, bár tudta, felesleges, erre gyér a forgalom. Gyorsan fellépett a járdára, közben zörögve előhalászta a válltáskájából az üzlet kulcsait.

Egy hívogató teaház előtt toporgott, amelynek hatalmas üvegablakai belátást engedtek a járókelőknek, mennyire otthonos kis fészek ez a puha karosszékeivel, karcsúlábú asztalkáival, és a mahagóni kiszolgáló pulttal, amely felett a roskadozó polcokon, tömött sorokban színesebbnél színesebb és illatosnál illatosabb teásdobozok álltak.

Sietve becsukta maga mögött az ajtót, nehogy a kinti hűvös megzavarja a benti kellemes meleget. Feje felett vidáman csilingelt az a kis rézcsengő, amely a betérő vevők jöttét jelezte. Éles, magas hangja volt, eleinte zavarta, majd annyira megszokta, már nélküle el se tudta képzelni a napját.

Hanyagul ledobta a pultra a táskáját, és bekapcsolta a vízmelegítőket, ellenőrizte a kasszát, végül a tiszteletet parancsoló nagy ingaórára pillantott, amelyen a súlyos mutatók néha olyan makacs lassúsággal mozogtak. Fényesre csiszolt fából készült, elegáns faragásokkal. A főnöke büszkesége volt, óragyűjteményének éke. Minden órák nagyapja. Pontosságában bízva odalépdelt a bejárathoz, és megfordította a rajta lógó kis táblácskát. A zárva felirat most feléje villant kacskaringós betűivel.

Visszament, hogy elrakja sötétzöld táskáját, lekapta a pultról, és bevitte hátra a raktárba, majd egy felbontatlan kartondoboz tetején hagyta. A még mindig hideg tapintású kabátján elmélázva pattintgatta ki a kapcsokat, és a táska mellé dobta. Azon tanakodott, hogy vajon otthon égve maradt-e a kislámpa az ágya mellett. Reggel mindig az első dolga felkattintani, mert úgy sokkal kellemesebb árnyalatban játszanak a bútorok, nem annyira ridegek.

Nem kapkodott, tudta, hogy a nyitás utáni első percekben senki nem jön, hiszen hétkor sokan még csak a szekrényükben kutakodnak egy vastagabb pulóver után.

A fehér csészék mázán a lámpafény hosszú csíkban tükröződött, ahogy előkészített párat, hogy minél gyorsabban szolgálhassa ki a vásárlókat. Igaz, nem mindenki az üzletben itta meg a teáját, volt, aki csak megvette a teafüvet csinos kis csomagolásban, és otthon készítette el. Nem úgy, mint az apja, aki pár hetenként meglátogatja a teaházban, és ő cserébe megajándékozza a kedvenc fekete teájával, amelybe egy csöppnyi tejet szokott önteni. Éppen úgy, ahogy elleste otthon tőle. Szinte még hajnalban kortyolgatja, miközben a pirítósát megkeni.

Mivel mással is tölthetné az idejét, amíg az első ember betéved ide, minthogy készít egyet magának. A pult alól elővett egy éjkék bögrét, megragadta a fülét, és beleöntötte a gőzölgő, szinte még habzó vizet. A bőség zavarában futtatta végig tekintetét a sorokon. A különböző fantázianevű fémdobozok egzotikus kalandokat kínáltak neki, de nem dőlt be a különleges hangzásoknak. Megakadt a szeme egy kopottabbon, talán szégyelli, hogy neki nincs könyvbe illő neve. Végül mégis lekapta a magasból, óvatosan nyitotta ki, éppen, hogy a fedőt felemelte, és máris megérezte a fűszer aromáját. Elképzelte, milyen lesz az íze. Szinte önmagának bólintott, hogy megtalálta a megfelelőt, és szedett belőle egy keveset.  A zubogásból lecsillapodott vizet a levelek hamar mélyvörösre színezték, és az átható illat betöltötte a boltot. Édes és álmosító, de az ilyen reggeleken erre van szüksége.

Közel hajolt a bögre szájához, a bőrét megcsapta a forró gőz. Aprót szippantott a levegőből, mégis a lelkét simogatta az illat. Nem tett bele se cukrot, se mézet, semmit, ami elnyomhatná azt az alig érezhető finom ízt, amelyet a száraz, zörgő teafüvek kínálhattak neki.

Kiélvezte az utolsó békés pillanatokat, szertartáshoz illő szokásaival, mielőtt a csengő éles hangja kettészakítja a puha csöndet, amely szinte körülölelte és betakargatta. Az utca zaja tompán, olyan távolian búgott, észre sem lehetett venni. Imádta a csütörtököket, mert ilyenkor ő nyithatott ki, és láthatta ebben az ünnepélyes magányában a helyet. Persze napközben sem pörgős, végig nyugodt az üzlet, de az mégis más… nincs egyedül. De most olyan, mintha az övé volna, egy idilli, letűnt kor világában lakhatna, és az ablakon túli élet csak egy rossz jövőkép lenne.

Elmerengve figyelte, ahogy a kanál halkan koccan egyet a bögre alján, miközben kevergeti. Először a kinti zaj tört be otromba módon a világába, majd a csengő éles hangocskája adta tudtára, nemcsak képzelődik, majd az arcába csapott a friss és hideg kinti levegő, amelytől összerándul az ember bőre, görcsbe ugrik a gyomra. A teája méltóságteljesen örvénylett, magával sodorva az elengedett kanalat. Felpillantott, és mosolyogva üdvözölte az első betévedőt, aki egy újságot szorongatott a kezében, miközben a pénztárcáját próbálta előkaparni az aktatáskájából.

Átnyújtott a férfinak egy még üres, piciny csészét, aki lerakta az egyik asztalka lapjára, belesüppedt a bársonyborítású fotelba, kihajtogatta az újságot, és azt tanulmányozta.  A lány hamarosan odavitt neki egy teáskancsót, óvatosan öntött a csészéjébe, majd udvariasan megkérdezte a vendéget, hogy kér-e valamit a teához. Egy fél pillanat múlva cukortartóval tért vissza, végül ismét helyet foglalt a mahagóni pult mögött.

Rátenyerelt a falapra, hogy kényelmesebben fújkálhassa a saját italát, de bosszankodva vette észre, hogy ragad a pult. Tegnap nem takarította volna le rendesen? Biztos egy agyoncukrozott tea löttyenhetett ki. Gyorsan szerzett egy nedves rongyot, és letisztította a foltot. Alig egy perc, és nyoma sem lesz a hanyagságának.

Ez alatt az aktatáskás még mindig a betűkbe merülve a csészéje után nyúlt, vigyázva, nehogy megégesse magát, beleszürcsölt a gőzölgő teába. Elégedetten csettintett a nyelvével, majd csörömpölve visszahelyezte a tálkára.

Talán a borús, esős időjárás tette, mindenki lehangolt volt és csöndes, aki betévedt a nagy üvegajtón. Ilyen reggeli órában általában egyedül térnek be egy forró tea erejéig, és sokszor az újságukba temetkezve hallgatnak, pont, mint az aktatáskás. De most nyomasztóbb volt a csönd, mint az előtt, hogy az első vendég átlépte a küszöböt, amelyet alacsonyabbra kellett építeni, mert annyian megbotlottak benne. Akkor olyan meghitt és bensőséges volt, most meg az idegenség itatja át. Az emberek csak ülnek az asztaluk mellett, mint akik nem is ismerik egymást, pedig minden reggel találkoznak. Tudomást sem vesznek egymásról. Ő mindegyiküket felismeri, tudja, hogy mit fognak kérni, mégis megkérdezi, hátha ma más lenne az óhajuk, de nem.

Rászorította a tenyerét a bögréje oldalára, kínozta a bőrét a hő, amely a kerámiából áradt, de nem foglalkozott vele. Sejtette, hogy a tea még nem hűlt le eléggé, de azért belekortyolt. Mindig megpróbálja, hogy hátha… de mindig megégeti a nyelve hegyét. Ha megnézné a nagy tükörben, amely az egyik falat borítja, látná, hogy piros, sérülten vöröslő. Csalódottan lerakta a bögrét, de ekkor, a nap folyamán először gyönyörűnek hallotta a kis csengőt. Felkapta a fejét, és a szokásos vendégváró mosolya szélesebb lett, mint valaha.

Széltől kipirosodott arcú fiú lépett be, aki megborzongott, hogy idebent mennyivel kellemesebb idő van. Tekintete homályos a reggeli fáradtságtól, látszott, legszívesebben még aludna egy keveset. Lassan bírta csak eldönteni, hogy mit szeretne inni. Ő mindig mást kért.

Elkészítette neki a teáját, ám ő ott a pultnál várta meg, amíg elkészül, ezen a reggelen kifejezetten szétszórt volt. A fiú füle egyre vörösebb lett, ahogy kezdett átmelegedni minden porcikája. Miután kitöltötte neki és odatolta elé a teát, rakott két szem kockacukrot bele. Ahogy belecsobbantak, kecses hullámmal összecsapott felettük a sötétlő ital. Nem kérte, de tudta, hogy mindig annyit tesz bele. A fiú csak a csészét megragadva keresett magának egy üres asztalkát, és elgyötörten beleroskadt a fotelba. Még az alátétet is ott felejtette a pulton.

Gondolkodott, hogy utánavigye-e, talán szóba is állhatna vele. Esetleg beszélgetnének egy kicsit. Nem sokat, hiszen a többi vevőre is gondolni kell, csak éppen annyit, hogy ne érezze magát ennyire magányosnak egész nap.

Tegnap is pont ezen gondolkozott, és azelőtt is. De nem volt jó ürügye, hogy megszólítsa. Esetleg rákérdezhetne, hogy miért ilyen álmos? Máskor majd kicsattan, fürgén beviharzik, és vidáman választ valamit, amit eddig még nem kóstolt. Tanácstalanabb napjain, kikéri az ő véleményét, hogy mit ajánlana, és egy kedves mosoly a jutalma. De ma annyira szórakozott volt, hogy még segítséget is elfelejtett tőle kérni. Pedig abból, amiből most ő is olyan boldogan kortyolgatott, szívesen adott volna. Talán bánkódna ezen, ha a tea nem áradt volna szét megnyugtató melegségként a testében, így viszont csak elszomorodott. Épp annyira, hogy ne tudjon örülni a békés üzletnek, hogy eszébe jusson, milyen csúf idő van odakint, hogy megint egyedül van.

Magában vívódva szorongatta a csészealjat, de még nem szánta el magát, hogy odamenjen. Biztos, hogy zavarnia kéne? Nem hiszi, hogy olyan kedvében van, hogy csevegjen, lehet, hogy ő meg pont egyedül akar lenni. Gyorsan meginni a teát, aztán eltűnni az üvegajtón túl, mintha itt se lett volna, és csak a csésze marad utána, amelynek az alján apró cseppekben csillog a kihűlt tea.

Időközben újabb vásárló kívánságát kellett teljesítenie, zavartan megrázta a fejét, és folytatta a munkáját. Majd, ha ezt a teát felszolgálta, odamegy hozzá. Nem halogathatja örökké. Kapkodva dolgozott, nem úgy, mint szokott, majdnem félreöntötte az italt, és akkor megint takaríthat. Berakta az összegyűrt bankót a kasszába, és lopva a fiú felé pillantott. Dermedten meredt a magányos csészére, amely az asztalon árválkodott, és akkor megszólalt a csengő.

Szádeczky-Kardoss Klára
2010.10.24.

Miért is?

Mostanában annyi novellát írtam, úgy érzem nem porosodhatnak a mappáim mélyén... Így itt, közzé teszem őket szép apránként. :)