Belzebub a fürdőkádban

Órákon át tartó, szünet nélküli bömbölés. Időnként megtűzdelve bűntudatot keltő, görcsös hüppögéssel, majd váratlanul újból feltörő hangos visítás, és további artikulálatlan, nyálas, vörösödő fejű, kisírt szemű hisztizés.

Ilyen típusokkal annyira könnyű összefutni, talán még szégyellem is, hogy régebben közéjük tartoztam, ráadásul az elvetemültebb fajtából.

Ott vannak mindenhol, a szomszédból éjjelenként áthallatszódva a túl vékony falakon, mert nem akarnak lefeküdni aludni, fürdeni menni, kijönni a kádból, fésülködni, felöltözni, fogat mosni, abbahagyni a játékot, vagy csak olyan világfájdalom éri őket, amelynél borzalmasabbat apró fejükben el sem tudnak képzelni. Például nem kapcsolhatják be a tévét. De előfordulnak a boltokban, amikor nem kapják meg a kiszemelt csokit, cukorkát vagy azt a játékot, amely a díszes, színes-szagos csomagolás miatt csábító, és úgy érzik, nélküle kevesebbek, de pár hét múlva úgy megunják, hogy többé hozzá se nyúlnak, vagy hamar eltörnek valamit benne, és így válik haszontalanná, feleslegesen megvett kacattá. De azért megpróbálkoznak egy kiadós sírással, hátha a kedves anyuka megsajnálja őket. Az utcákon is gyakori a gyereksírás, amit még a buszok dübörgése, a kocsik dudálása se tud elnyomni. Nyáron tartják a nagy utcai inváziót, amikor mindent ellepnek a babakocsik, öt percig se lehet úgy sétálni, hogy egy vakmerő totyogós ne tépje ki a pracliját az anyukája kezéből, és eléd tántorogjon, vagy ne láss egy gömbölyödő hasú kismamát a megállíthatatlan utánpótlás jeleként. A játszóterek zsibongó és pillanatra se nyugvó hangzavaráról ne is beszéljünk, ahol a gügyögő, cserfes kis hangok még zavarosabbá teszik az összhatást.

Életkoruk változó, igazából születésüktől fogva zajforrásként funkcionálnak, és amint beszélni tudnak, már nem csak arra használják eme képességüket, hogy jelezzék, éhesek, aludni akarnak, vagy tisztába kell őket tenni, hanem megjelennek vadabb kívánságaik, amikkel a korukra jellemző önző akaratossággal megfűszerezve elviselhetetlen eredményekre képesek, amennyiben nem biztosítják őket arról, hogy óhajuk teljesülni fog. Hány éves korukig tart ez? Jellem és nevelés kérdése, meg persze a szóban forgó egyed makacságán múlik.

Nem mondom, hogy mindenki ilyen, de a többség így kezdte. Apró zsarnokként, aki képes bármit tönkretenni, megkeseríteni, legyen szó éjjeli békéről vagy a szülő és a környezet nyugalmáról. Tudják, hogy ezzel elérhetnek sok mindent. Ráadásul, ha felfedezik, hogy helyzetük kilátástalan, rákontráznak, nehogy ennyivel megússzák a velük olyan kegyetlenül elbánóak. Persze, ha épp nincs elérendő cél, akkor a külvilág felé tündérinek, ennivalónak, merő bűbájnak mutatják magukat, jó hatásosan rád néznek hatalmas szemükkel és pufók arcukkal, arra várva, hogy elalélj bájosságuktól, visszanevess rájuk, mert akkor nekik újabb indokuk van hangosan gőgicsélni, így megint zajt kiadni magukból, sőt egy újabb embert csavarni az ujjuk köré, aki azt hiszi, hogy a világ legaranyosabb jelenségével találkozott. Ha viszont az ember zordan szemléli őket, mert tudja, mikre képesek az ilyen apró teremtmények, akkor dühösen és értetlenül pillognak a cumi mögül az őket leleplezőkre. Mert mégis, micsoda dolog, ha valaki tudja róluk, hogy milyen követelőző és szülőfárasztó életmódot folytatnak valójában.

Pontosan ilyen volt Bence is. Egy ízig vérig hisztibajnok. Apróbb korában, színházi előadásoknál ügyesen kiharcolta, hogy anyja letegye a földre, mert már elviselhetetlenül sokat ficergett az ölében, sikerének örömmámorában rögtön a szék alatt, a félhomályos utat megvilágító lámpát kezdte elégedetten rágcsálni, és amikor rajtakapták, még neki állt feljebb, és tört ki szívszaggató sírásban. A többi néző megbotránkozva figyelte a kétségbeesetten őt elhallgattatni próbáló szülőket, hiszen biztos komoly oka van a kicsinek sírni, miért nem viszik ki, és oldják meg. Miért hagyják itt bent szenvedni az előadáson ezt a szegény kisbabát? Kegyetlen szülők.

Imádott a fürdőkádban pocsálni órákat, a habot fölragasztotta szakállnak, a csempe tükröződésében gyönyörködött ősz arcdíszében, amely idővel sercegve eltűnt róla. A víz rendeltetésszerűen buborékokat magával sodorva lefolyt a kád peremén, versenyeztette őket, hogy melyik csepp ér le elsőként, és csak gyűlt a padlón a sok győztes, a fürdő kezdett kihűlni, de ha Bencét megpróbálták kiimádkozni, abból óriási perpatvar lett. Dühösen csapkodni kezdett apró ökleivel, ezzel még több vizet zúdítva a fürdőszobaszőnyegre. Hiába mondták a szülei, hogy a víz jól viszi a hangot, az egész ház hallja, Bencét ez még jobban felbátorította. Még nagyobb közönségnek üvölthette el, micsoda igazságtalanság készülődik ott, már közelítenek is felé a puha törülközővel, hogy kiragadják a varázslatos kádvilágból.

Nagyobbacska korában már nem rendezett mindenért akkora nagy felhajtást, mégis egy igen tanulságos esetnél találkoztam vele.

Kissé türelmetlenül üldögéltem a sok várakozástól a fogorvosnál, amikor a kipárnázott ajtó túloldaláról élénk veszekedés ütötte meg a fülemet.

– Bence, nyisd ki a szádat! – mondhatta talán a doktor úr. – Így nem tudom beadni a szurit!

– Csak egy pillanatra nyisd ki! – hallatszódott elkeseredetten az apja hangja.

– Nyisd ki a szád, kérlek! Nem fog beletörni a tű az ínyedbe!

– Ne húzd az időt, rengetegen várnak még utánad!

– Nem kell félni tőle! Csak nyisd… ennél nagyobbra!

– Nem megy… – nyöszörögte odabent sírásra álló szájjal a már nyolcéves kisfiú.

Idekint a többi páciens össze-összesúgott a kiszűrődő hangokat hallva. Az egyik nagymama vidoran megjegyezte, hogy ez a  fiú még egész csendes, az előző kislány eszméletlen, milyen sikoltozást vágott le. Szegény unokájának már az sok volt, és elment minden bátorsága a vizsgálattól, de Bence tiltakozása csak még jobban erősítette benne a hitet, hogy nem tanácsos oda bemennie.

Hamarosan feladta a küzdelmet az orvos, és kiküldte megnyugtatni Bencét az apjával, addig legalább el tud látni egy másik beteget, és halad  a sor. Fél füllel belehallgattam Bence apukájának szavaiba. Elmondta neki újból, hogy egyszerűen képtelenség, hogy beletörjön a tű a szájába, tény, picit fájni fog, de hősiesen ki kell állnia.

– Te is kaptál már ilyet? – kérdezte kimerülten az eddigi hadakozástól.

– Csak egyszer, amikor először húzták ki az egyik fogam. Amikor másodszorra kellett, az egy baleset miatt volt, akkor már nem kértem… de nem azért, mert annyira fáj. Csak nem szeretem, hogy utána elzsibbad az arcom. Egyszerűen el kell viselni, mert ennél sokkal rosszabb dolgokat is el kell majd tűrnöd az életben – megnyugtató volt a hangja, legalább tíz percen át próbált erőt önteni megrettent fiába. – Most szépen visszamegyünk, és hagyod, hogy beadják, rendben?

Befelé menet összeakadt a tekintetünk Bence apukájával, elnézően elmosolyodtunk mind a ketten,  amivel ő bocsánatot kért, én pedig megnyugtattam, hogy a gyerekek már csak ilyenek.

Amikor kijöttek várni, hogy az érzéstelenítő hatni kezdjen, Bence kénytelen kelletlen elismerte, hogy túlélhető a dolog, a tű sem tört ketté, de azért roppant kellemetlen élményként könyvelte el az esetet.

Miután én is végeztem a fogak gyógyítójánál, hazafele még mindig Bencén járt az eszem. Ha nincs ott az apukája, hogy megnyugtassa, ki tudja, mennyi ideg tiltakozhatott volna. Ekkor felharsant a villamosban egy éktelenül síró kisbaba szirénázó hangja. Gondoltam, az anyukája hamar elcsendesíti, mert a fülemben szóló zenét is sikerült túlvisítania. Tíz perc után kezdett elszállni minden reményem, és egyre türelmetlenebbül pillantgattunk oda a többi utassal. Minden nő, leendő vagy már anyai szerepben, esetleg már nagymamaként tündöklő is, csak mérgesen és felháborodva nézte a küszködő anyukát, akinek két nagyobbik csemetéjét sikerült ugyan továbbra is csöndben tartania, holott még egyikük se érte el az öt évet, de a legkisebb karjában tartottal sehogy sem boldogult, bárhogy rázta, bárhogy búgott a fülébe, hogy most már aztán elég legyen, bogaram.

Egyszer csak egy idős bácsi jelent meg előttük. Vatta haja már csak két oldalt tapadt a fejéhez, drapp zakóját a meleg ellenére is magára öltötte, az élére vasalt inggel együtt, nadrágját az öv már nem is a derekán, hanem egészen a  bordájánál tartotta meg. Igazi, régimódi típusú bácsi. Kicsit görnyedten odahajolt az aprósághoz, aranyosan rámosolygott, és mondott pár szót neki, majd olyan szeretettel mosolygott rá ismét, mintha az unokája lenne. Meglepetésemre csönd lett. Elég volt ennyi, és a kisgyerek lelke helyre állt. Annyit furcsálltam csupán, hogy egy nő sem jött oda hozzá, egyedül ez a kedves úr. Pedig az a sztereotípia élt bennem, hogy a nők jobban értenek a gyerekekhez.

Végeredményben arra jutottam, legyen bármennyire toporzékolós vagy bömbölős, nincs az az elvetemült ördögfióka, aki ne szelídülne meg, ha kellő ideig nyugtatgatják a legnagyobb hidegvérrel és odafigyeléssel. A férfiak nyugodtabb típusok feleségeiknél, akik belefáradtak a sok harcba, és nem olyan frissült erővel tudnak fellépni ellenük. Már csak az a kérdés, hogy kinek van ekkora türelme hozzájuk, amikor ők minden áldott pillanatban képesek feléleszteni magukban a bennük lappangó kis zajos szörnyeteget?

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.06.12.

A tükör szava 2.0

A széle kékesszürkés, enyhe zölddel átitatva, de ahogy egyre beljebb halad, sárga nyalábok keverednek bele, napocskaszerűen kiáradva az enyhén pulzáló fekete szembogárból.

Olyan közel hajolt a tükörhöz, hogy az orra hegye finoman hozzáért, és a lélegzete halványan kicsapódott a hideg üvegen. Alig mert pislogni, ijesztően tágra nyitotta a szemét, minden egyes kis színrostot meg akart figyelni. Gyönyörködött benne, mert ez az egy dolog, amely élete végéig is ennyire lélegzetelállító marad. Messziről mindig másmilyen árnyalatúnak tűnik, de igen közelről megnézve ez azért lehetséges, mert az összes variáció egyszerre ott hullámzik a tekintetében. Meghatározhatatlan.

A tekintete tovasiklott az arca többi részére, de egy helyen sem tudott annyi ideig időzni, nem talált bennük semmit, ami lekötötte volna a figyelmét.

Valóban azért érzi különlegesnek, mert ez a két apró ajtócska egyenesen a lelkébe nyílik? Ha nem figyel rájuk, elárulják, mit érez, de akár be is csaphat velük másokat. Irányíthatja a pillantását, annak csillogását, irányát.

Inkább az érzelmek tükre, nem a léleké…

Pislogott. Mégis kívülről látta a tükörben, ahogy lehunyja lassan, majd valami furcsa fénnyel a mélyén újra kinyitja. Zavarodottan megrázta a fejét, és alaposabban belemélyedt a zöldeskékes íriszbe.

Megint! Ám most már nem csak a szeme kelt külön életre, hanem az arca is érdekes arckifejezést vett fel, de nem az a rémület ült ki rá, amelyet a tükörnek le kellett volna másolnia, hanem némi gőg és lenézés.

– Rég láttam ilyen hiú embert – jegyezte meg a tükörkép. – Folyton csak a szemed bámulod, grimaszokat vágsz, aztán forgolódsz, hogy minden irányból láthasd magad… Mit hápogsz ilyen riadtan? Már nem bírtam utánozni a sok mórikálásodat! Tudod, milyen nehéz egy ilyen szemet pontosan megmutatni, hogy milyen valójában?

Sikítva hátraugrott. Arra gondolt, hogy keveset aludt, valaki tréfát űz vele, vagy csak álmodik. A tükrök nem kelnek életre, és legfőképp nem beszélnek vissza. Gyerekes ötlet, de meg akarta tőle kérdezni, hogy ki a legszebb a vidéken. Nem merte, az előbb is beképzeltnek titulálták.

A tükörképe nem volt hajlandó tovább követni a mozdulatait, és mintha várt volna valamire.

– Normális, hogy szóhoz se bírok jutni? – bukott ki belőle, mire a hasonmása lebiggyesztette a száját.

– Hát attól függ, mert régen meg sem lepődtek, sőt összetöréssel fenyegettek, ha nem válaszolok, de mostanság bolondnak hiszi mindenki magát, aki meghallja, hogy csevegni szeretnék vele.

– Szóval magányos vagy? – kérdezte félszegen, és azon törte a fejét, hogy ha álom, miért nem tér magához, ha pedig tényleg megőrült, akkor miért ne elegyedhetne szóba vele.

– Nem mindig, van, hogy élvezem a munkám. Csak ennyi évszázadig csöndben lenni… – felsóhajtott, mire párás lett az üveg. – Szétszóródtunk, és elveszetten kallódunk a mai világban. Senki észre nem vesz minket, te is azt hitted, hogy csak egy vagyok a többi közül. Egyszer mennél végig a városon, hogy minket keresel!

– Titeket? Beszélgessek a többi tükörrel, hogy ne érezzék egyedül magukat? – Ez az egész egyre bizarrabb, de ennek ellenére élvezte a nem mindennapi helyzetet.

– Buta! Még valaki azt hiszi, hogy elment az eszed… Milyen dolog élettelen tárgyakhoz beszélni! Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem! Itthon ülsz magányosan, és én vagyok az egyetlen társaságod? Arra gondoltam, hogy végre megkereshetnéd a sorstársad. Nem tudom pontosan, merre bolyonghat, de ha látod, tudni fogod, hogy ő az, majd segítünk neked... Nem mi vagyunk a magányosak, hanem te. Na, ne bámulj még mindig ennyire megszeppenten, siess! Csak hunyd be a szemed, hogy láss!

Hogy mi? Nevetséges, egy fürdőszobai piperetükör parancsolgat neki, hogy keressen valakit, akivel beszélgethetne? Bár, valahol jogos, ha azt vesszük, hogy egy tükörrel folytatott eszmecserét. Azon kapta magát, hogy bekötötte a tornacipőjét, majd az oldaltáskáját felkapva, elindul csak úgy bóklászni a városba.

Szemével, amelyet állítólag túl sokat bámul, ádázul kutatta a különös dolgokat, csak azok sehogy sem akarták megmutatni magukat. Nincs mese, valószínűleg hallucinálta a fecsegő tükröt. De tulajdonképpen kit is kell megtalálnia? Nem árulta el pontosan. Figyelte a kirakatüvegeket, a kocsik visszapillantóit, a napszemüvegek lencséit, ám semmi érdemlegeset nem talált. Mindegyikből ugyanaz az arc bámult vissza rá várakozón. Lehet, hogy a többiek nem tudnak beszélni… de akkor hogyan segíthetnek neki?

Belefáradtan lecsüccsent egy köztéri padra, és elgondolkozva nézegette a járókelőket. Mindegyik nagy ívben kikerült egy pocsolyát, amely vidáman fodrozódott az enyhe szellő miatt. Világoskék színét néha egy-egy bárányfelhő képe kavarta meg. Különös ötlete támadt, és odaguggolt a betongödröcskében összegyűlt vízhez.

– Zavar, hogy mindenki kikerül, vagy átlép feletted? – súgta oda a pocsolyának. Őszintén szólva ő kételkedett a legjobban önnön épelméjűségében.

Legnagyobb meglepetésére a felhők tükröződései hirtelen elkezdtek örvényleni, és betűket formáltak habos testükkel:

– Már megszoktam.

Lelkesedése ismét lángra kapott, és izgatottan tovább sutyorgott.

– Furán hangozhat, de az otthoni tükröm kérte meg, hogy megkeresselek… titeket.

– Nem engem szeretnél megtalálni – hullámoztak újabb szavakká a betűk.

– Én sem tudom, hogy kire kéne bukkanjak…

– Csak hunyd be a szemed…– A pocsolya felszíne kisimult, és ismét csak a felette elsuhanó dolgok képét mutatta. Hirtelen árnyék vetült rá.

– Leejtettél valamit a földre?

Valaki állt előtte, és feltehetőleg értetlenkedve bámult le rá a magasból. Érdekesen nézhet ki, ahogy ott kuporog egy poshadt pocsolya mellett, és sutyorog neki. Kínosnak érezte a dolgot, ezért gyorsan felpattant, és tovább is sietett volna, ám valami nem tetszett neki. Elsőre nem tudta megmagyarázni, aztán lassan rádöbbent. A pocsolyában minden látszott, ami a téren nyüzsgött, csak a fiú nem. Ő egyszerűen hiányzott a panorámából, pedig a közeli irodaház ablakában simán tükröződött.

– Nem, dehogy – felelte bátortalanul a lány. – Viszont neked hiányzik valamid…

– Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét.

– Nézz csak le oda, nincs tükörképed! – mutatott a pocsolyára, ám legnagyobb meglepetésére a fiú kedélyesen felnevetett.

– Haragszik rám – felelte könnyedén. – A múltkor véletlenül beleléptem, azóta nem mutat.

Nem tudta eldönteni, hogy viccel, vagy komolyan gondolja… Aztán úgy döntött, hogy ennyi furcsaság után még akár ez igaz is lehet, úgyhogy belement a játékba.

– Egy pocsolya nem haragudhat rád…

– Akkor válaszolni se válaszolhatna a kérdéseidre, amelyeket feltettél neki az előbb – tárta szét a karját egy diadalmas pillantást küldve a lánynak, aki a térdét porolgatva felegyenesedett.

– Hallgatóztál?

– Lehetséges… Elismered, hogy haragudhat ez a pocsolya, vagy sem?

Elnevette magát a lány, és aprót biccentett.

– Te honnan tudod, hogy… nos, képes erre?

Furcsa kifejezés ült ki a fiú arcára, majd elgondolkozva mesélni kezdett.

– Két hete a nagy eső után erre sétáltam, és ő észrevette, hogy van valaki odabent, vagy hogy mondjam… Tudod, az én szememben mindig látni valakit, még ha senki sem áll előttem. Ott van valaki árnya, és fogalmam sincs, hogy ki lehet az… Nagyon furcsán veszi ki magát ez az egész… Azt ígérte nekem, hogy segít megmagyarázni, mi is ez valójában.

– Megnézhetem? – lelkesedett föl. – Már azt az árnyat!

– Csak nyugodtan – nyitotta jó nagyra a szemét egy zavart mosoly kíséretében, és közelebb hajolt.

Tanakodva vizsgálgatta a sötétbarna szemet, egy kis sárga is keveredett belé, mint a fatörzsön végigsimító napsugár, benne minden olyan élesen kirajzolódott, a pupillájában a végtelen mélységű fekete űrt látta és a rajta táncoló világot.

– Érdekes, én csak magamat látom benne.

Lehet, hogy mégis tréfál vele? Ám a fiú arca mélységes döbbenetet árult el, szája szélét rágcsálva törte a fejét, végül tanácstalanul vállat vont.

– Esküszöm, nem értem… Hacsak…

– Hacsak – csillant fel a lány szeme, aztán valami eszébe jutott, és gyorsan elkezdte hadarni. – Van egy elképzelésem, azaz nem tudom, helyes-e… A fürdőszobai tükröm meg a pocsolya is azt mondta most, hogy csukjam be a szemem!

– Neked beszél az otthoni tükröd? – ütközött meg egy pillanatra a fiú.

– Te most komolyan ezen akadtál fent? – intette le őt. – Szóval, arra gondoltam, hogy mivel a tiedben mindig látni valakit, akkor az enyémben csak akkor lehet, ha csukva van! Úgy értem, én csak akkor láthatok valakit…

Hosszan lehunyta a szemét, abban reménykedett, hogy tényleg lát valami mást is, mint ahogy mondták, de valószínűleg csak képletesen érthették, mert semmi nem változott.

–Semmi… Azt hiszem, tévedtem, pedig nem is annyira ostoba elképzelés.

Sötétség vette körül, a szemhéján átszűrődött a délutáni nap fénye, a város zajai felerősödtek. Érezte a fiú finom illatát, amely a ruhájából áradt. Sokkal tisztábban hallotta a hangját, mintha közvetlenül a füle mellett szólna hozzá.

– Hacsak azért nem látsz semmit, mert vicceltem!

Utálta, amikor elönti minden porcikáját a megsemmisülés, mert valami kínos dolog történik vele. Elpirulva hebegte, hogy ő is tudta ezt, majd egyre vörösödő arccal végignézte, ahogy elsétál röhögve a fiú. Legszívesebben elásta volna magát. Hogy nem jött rá előbb, hogy pusztán gúnyt űztek belőle?

Visszacsüccsent a padra, két ujja közé csippentette az orrnyergét, és fáradtan masszírozni kezdte. Bosszúsan összeszorította a szemét.

Hirtelen, a fekete semmiben megjelent két kör alakú ablak. Képzeletben közelebb lépett, és kilesett rajtuk. Az utcát látta arrafelé, amerre a srác elsietett, a kép lassan ugyan, de haladt előre. Mintha… a fiú szeméből nézett volna körül, és ő ott bolyongana a pupilla mögött, és leskelődne ki a világra.

Szádeczky-Kardoss Klára

2012.03.28.

Hanyatlás

Ólomnehézséggel húzta le valami a szemhéját. Megpróbálta kinyitni a szemét, de csak undok villódzások törtek át a pillái között. Tompán hallotta a zúgást és az üvöltést maga körül, a fejét pedig hol az egyik, hol másik irányba vonzotta az eldobált, sörtől ragacsos poharakkal borított padló. Ilyenkor mintha megállna az idő, a mindent betöltő kábultság szentségében egyetlen mondat rémlik fel előtte, az, hogy aludjon. Akkor talán abbamaradna a nyelvét megbénító hányinger. Ereje se maradt, hogy megállapítsa, mennyire pocsékul van, az motoszkált csak a fejében, bár vége lenne az egésznek, soha többé nem tenne ilyet. Ilyet többé nem akar érezni, kínzóbb, mintha láva ömlene végig az erein, és belülről égetné szét a testét.

Sötétség. A teste kimerült, elgyötört, de végre nem sajog. A háta valami puhába lapul bele, a feje viszont kicsit keményebbnek támaszkodik, de most így jó, igazából bármi jobb annál. Magánál volt, fülelni kezdett, de még legalább egy fél óráig nem nyitotta ki a szemét, vagy hosszabb ideig annál? Nem érzékelte reálisan az időt, lehet, időnként el is bóbiskolt.

Egyszer a nevét vélte hallani, ezért minden erejét megfeszítve felemelte a fejét, és körbenézett. Hunyorgott, mint a mély álomból ébredő, akinek a szobájában hirtelen felkapcsolják a villanyt.

– Hány óra? – A hangja rekedt, mint aki egész éjjel ordibált valami füstös helyen. Hurutosan kezdett el köhögni, hogy kitisztítsa a torkát, valami undok lepedék telepedett a légcsövére.

– De friss valaki! – gúnyolódott egy ismerős hang. – Elég későn ahhoz, hogy összeszedd magad!

Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy egy bőrkanapén hever, a ruhája dohány- és sörszagú, mellette pedig egy üres műanyag lavór árválkodott odakészítve. Szinte megnyugodva hanyatlott vissza fekhelyére, biztonságban volt.

Egy éve kezdődött, akkor ismert meg valakit. Akkor sem lehetett csendes és visszahúzódó jellemű lánynak mondani, erről szó sem volt. Csak nem a vadul bulizó típusba tartozott, esténként otthon filmezett, olvasgatott, beszélgetett a többi barátjával, akik szintén a lakásuk védelmében töltötték az estéjüket. Még azt sem lehet mondani, hogy minden pont akkor fordult meg, amikor összebarátkozott vele. Lassú folyamat, amíg minden megváltozott, ám az utolsó lépés, amely véglegessé tette az átalakulást… Utána minden túl hirtelen indult be. Eleinte úgy érezte, hogy erre várt, csak még bele kell szoknia, ám rá kellett döbbennie, hogy elvesztett valamit végleg. A gyermeki lelket önmagában. Túl sokáig bújhatott meg a kislány álarca mögött, ha akart, lehetett koravén, amikor éretten viselkedett, de ha butaságot csinált, mentegetőzhetett, hogy még csak egy gyerek. Általában úgy tekintett önmagára, mint mély gondolkodású egyéniségre, aki egy kicsi ember testébe van zárva, ezért mások is így kezelik. Meg sem fordult a fejében, hogy kora alapján már simán élhetne úgy, mint azok. Szép csöndben a környezete utolérte önmagát, de ő az örök gyerek maradt. Egy mókás kis Pán Péter, bájos és elbűvölő külsővel, amely még a látszólagos tudatlanságból fakadt. Igazából csak tapasztalatlan volt. Mindenki megszokta, hogy olyan, mint valami bohókás rajzfilmfigura, aki ugyan beszél dolgokról, de soha nem teszi meg őket. Maga se tudta, hogy meddig mehetett volna ez így, ha nem találkoznak. Apránként teletömte a fejét azzal, miszerint jelenlegi helyzetét immár kinőtte. Ideje változtatni, hogy olyan lehessen, aki eléri azokat a dolgokat, amikről eddig csak álmodozhatott. Mindig csak sóvároghatott valaki után, hiszen minden srácnak csak a barátja, bizalmasa lehetett. Imádták, mint egy édes kishúgot. Viszont ő nem volt hajlandó csak ezt látni benne, felszínre akarta hozni a bőre alatt alakuló nőt. Lucifer küldte-e hozzá, hogy elvegyenek a világtól egy tisztát, vagy csak az élet gondolta úgy, hogy ideje felnőni? A szavai méregként keserítették meg napjait, hogy ne legyen képes a kicsi kori énjével tovább együtt élni. Be kellett látnia, hogy meg kell érnie külsőleg, nem csak mentálisan. Viszont egy dologra nem készült fel. Ha a külvilág is észreveszi, hamarosan a felnőttkor küszöbéhez lép, minden annyira felgyorsul körülötte, hogy a dolgok kifolynak a keze közül, az események magukkal sodorják, nincs idő elmélázni, mi helyes, ki használ ki, mit lehetett volna okosabban csinálni…

Még az utolsó pillanatban, amikor már csak egy simítás volt hátra, megtorpanhatott volna. Hiába a kirívóbb ruhák, a smink, egy valamitől még mindig gyermeknek tűnt. A hosszú, óvodásan összefonott copfja. A legnagyobb keresztje, amely megvédte eddig. Amikor megszabadult tőle (hosszas, folyamatos unszolás után), készen állt arra, hogy annyi idősnek tűnjön, amennyi, és úgy is viselkedjen. Vegyesen fogadták, sokan meglátták az új lehetőségeket benne, mások gyászolták azt az eddig állandó és változatlan lányt, akit ismertek évek óta. Szinte sohasem változott egész élete folyamán, irtózott is mindig ettől, és most egy annyira száznyolcvan fokos fordulatot vett, amely túl soknak bizonyult. Nem tudta, mit várhat az új életétől, mégis volt, ahol alul-, máshol meg túlszámította a dolgokat, és amikor a legjobban kétségbe esett, mert nem viselte el a számára ismeretlen impulzusokat, magára hagyták. Ő annyit mondott, hogy most hagyja, hogy egyedül érvényesüljön. Eddig legalább kapott útmutatásokat tőle, amelyekről sokszor érezte, hogy egyoldalú érdekűek, mégis követte őket, mert legalább támpontokat kapott.

Ott állt egyedül, kétségbeesve, eddig mindenki szerette, és most megoszlott a tömeg. Sokakat megnyert, de pont azt nem tudta, akit akart volna, majdnem megfelelt annak, akinek elvárásai voltak vele szemben, de az most elengedte a kezét.

A lányok azt rebesgették, hogy elribancosodott, a fiúk máshogy kezdtek el nézni rá, de a tisztelet kiveszett a tekintetükből. Ekkor merült fel benne, hogy biztos, hogy szüksége volt erre?

Menekülni próbált, de már csak az új külsejével tehette, és felfelé már nem tudott, csak lefelé a sötétbe, az éjszakába, a mindent kikapcsoló szórakozásba. Kicsapongásai megszaporodtak, eddigi barátai eltünedeztek, mert nem ezt szerették meg régen, hanem valaki mást. Hiába bizonygatta, hogy ez is ő, hinni nem hitt neki senki. Ha találkozott ővele, csak azt hallotta tőle, hogy ő nem ilyenné akarta tenni. Talán nem csúszott volna le ide, ha nem hagyja egyedül akkor. Mit várt így tőle?

Csodálkozik, ha délben valakinek a kanapéján fetreng és nyöszörög?

–Tessék, hoztam neked is kólát, ez majd rendbe tesz kicsit. – Hallotta, ahogy a fémdobozt óvatosan a dohányzóasztalra teszik.

Fél szemét lehunyva nyújtózkodott az előre kinyitott ital után, majd a könyökére támaszkodva bánatosan elkezdte szürcsölgetni.

Ilyenkor, ha lett volna ereje, sikított volna, dühös volt önmagára, a lelke eltorzítójára. Mert nem igaz, hogy a külső csak látszat, belül lehetsz olyan, amilyen szeretnél. A külsőd alapján ítélnek, úgy bánnak veled, és te a külvilághoz viszonyulsz. Új barátokat kellene szereznie, akiknek természetes ez az énje, akik nem emlékeznek arra a kislányra, aki volt. Így nem tudnák hiányolni. A régiekből próbálná megmenteni azokat, akiket apró kompromisszumokkal képes lenne meggyőzni, hogy még ugyanúgy szerethető, tud ő olyan is lenni, mint hajdanán. Tudta, hogy idővel megtanulja, hogyan irányítsa az eseményeket, találna biztos társat maga mellé, aki ugyan szintén nincsen tisztában azzal, kit öltek ki belőle, milyen volt ő valaha, de elfogadná a jelenét.

Túl sokáig hagyták életben, és a hirtelen halált képtelen kezelni. Szent meggyőződése, gyilkosság történik, amikor valaki felnő. Valami elvész, amit soha többé nem lehet feléleszteni.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.02.11.

Major

Hajnal három felé járhatott, három, fekete kabátos alak vágott át a meredek domb gerincén. Sehol egy lélek, a csupasz betonra vetült rá az utcalámpa narancssárga fénye, sejtelmes árnyékokat vetve a kocsik alá. Szokatlanul csípős hideg lengte körbe a bérházakat, az utóbbi napokban már kezdett a tél felszakadozni, és teret hódítani a jó idő. Elöl ment egy vékony lány, nagy füles sapkában, kacskaringósan haladva, mellette egy srác próbált igazodni az útvonalához, mögöttük, lemaradva egy alacsonyabb és véznább fiú zsebre tett kézzel bandukolt csöndesen.

Átértek a domb túloldalára, és elhaladtak az amúgy mindig kék fénnyel ragyogó szolárium mellett, amely most sötétbe burkolózva várta, hogy másnap kinyithasson. Lent egy forgalmasabb út nyúlt el keresztben előttük, de ilyenkor alig egy-egy autó húzott el rajta, köztük egy fénydoboznak tűnő busszal.

– Nem látjátok, az nem az én buszom? – kérdezte az elöl lépkedő fiú, mire a többiek szemhunyorgatva megrázták a fejüket. – Azt írta a menetrend, hogy ötvenkor indul, még nincs is annyi! Egy óra múlva jön a következő!

– Lehet, hogy nem a Moszkváról indul akkor, hanem már a megállótól. Három perc alatt simán ideér – vonta meg a vállát a háta mögött baktató.

Sietősen bekanyarodtak jobbra a sarkon, de már akkor tudták, hogy úgysem érnek oda időben. Egy téglával kirakott épület mellett haladtak el, amely az út jobb oldalán magasodott, szemben a parkkal.

– Itt a katonai térképészet van, apuval sokat járunk ide régen – szólalt meg a sapkája alól egyszer csak a lány. – Ezen a kis ajtón kell bemenni, nem a nagy kapunál.

A többiek nem válaszoltak neki, csak hümmögtek valamit erre. Túl a zöldségesen el is érték a megállót. A fiú bosszankodva böngészte át a menetrendet, és keserűen megállapította: nem elég, hogy ennyi idő múlva jön a következő, egy fél órát még gyalogolnia is kell föl a hegyre ebben az átkozott hidegben, ráadásul a lábujjai is elfagytak mostanra.

– Nyugodtan menjetek haza, máskor is vártam rá egyedül – mondta udvariasan útitársainak, miközben reménykedve, toporogva a tér felé nézegetett, hátha mégse kell annyit itt szobroznia.

– Én még nem megyek haza, előbb sétálok egyet – közölte a lány bánatosan. Elég meggyötört hang szűrődött ki a nagy sapka alól, nem csoda, nem is olyan rég még sírt felháborodásában, kimerültségében. Olyannal gúnyolták őt mások, amit el akart már felejteni, de még mindig mélyen érintették, ráadásul nem fogadták el, hogy van, akivel csak barátkozni akar, nem csal ő meg senkit. Vádolták, még ha viccelődve is, amiből ha túl sokat hall, már túlzottan bántó. Amúgy is retteg, hogy nincs jövője, vagy ha van is, nem elég tartalmas számára. Vissza szeretett volna tekinteni olyan régre, amikor ezek a dolgok még nem aggasztották.

– Veled megyek – közölte rögtön az alacsonyabb fiú, és aggódva figyelte a lány arcát, amelyen hosszú, odaszáradt könnycsíkok fénylettek tompán. Úgy képzelte, hogy kettesben elmennek, megbeszélik nyugodtan a dolgokat, hiszen akkor képtelenség, amikor a lányra rájön a sírógörcs. De tudta, hogy ez meghiúsult, hiszen elment az az átkozott busz…

– Én is jövök veletek, mi a fenét csináljak egy órán keresztül… Hova megyünk?

– A Bölcsesség fájához – közölte a lány, és elindult át az úttesten. – A Majorba.

– Hova? – kérdezte a két srác értetlenkedve, miközben utána futottak.

– Az egy fa a Majorban. – Végiggázolt a túloldalt lévő, bokáig érő, zörgő sövényen, átbukdácsolt a villamossíneken, majd besétált egyenesen a kivilágítatlan parkba.

– Tele van minden hajléktalanokkal! – aggodalmaskodtak mögötte, de azért továbbra is követték.

– Ilyenkor már nincs itt senki, főleg ilyen hidegben… – legyintett, miközben biztos léptekkel haladt a szinte vaksötét ösvényeken. – Lehet, hogy át kell másznunk egy kerítésen, mert le van lakatolva a játszótér, remélem, a parkőrök nem vesznek minket észre.

Nem kérdeztek tőle semmit, csak némán osontak mögötte. Nem tudták mire vélni, hogy mit akar, hová is megy tulajdonképpen, nem igazán merték firtatni. Hamarosan el is érkeztek egy nappali fényben amúgy sötétkék, rácsos kerítéshez, amely körülölelte a park játszóterét. A telihold ezüstösen kék mázzal vonta be a máskor gyerekzsivajtól és visongatástól zengő homokozókat, csúszdákat és színesre festett mászókákat.

A lány kitapogatta a félhomályban, hogy nincsen a kapu lelakatolva, majd lassan, hogy ne nyikorogjon olyan éktelenül, kinyitotta, és besurrant rajta. Az őrház ablakai nem világítottak, talán nincs is itt senki.

Egyenesen egy nagy füves rész közepére sietett, ahol egy gyönyörű fa magányosan várt rá. Odafutott hozzá, átölelte a göcsörtös törzsét, amely gyerekkorában sokkal vastagabbnak tűnt. Nem bírta tovább, ismét elszorult a torka, és csöndesen zokogva bújt oda hozzá.

– Ez a Bölcsesség fája – szólalt meg végre kissé elcsukló hangon. – Mindig itt játszottunk a Matyival, a Petivel és a Szabival…

Nevek a múltból, amelyeket nem ismernek, semmi közük hozzá. Kínosan érezték magukat, zavartan összenéztek, és messziről figyelték a jelenetet. Egyszerűen nem tudták hova tenni, hogy miért mondja ezeket nekik.

Egyszer csak a lány elkezdett a táskájában kotorászni, és előkapta a mobilját. Annak a fényében elkezdte vizsgálgatni a fa törzsét, körüljárta, ujjait gyöngéden végigfutatta az öreg kérgen. Valamit lázasan keresett.

Érdeklődve közelebb merészkedtek, és ők is vizsgálgatni kezdték, mi lehet az, amire szüksége van.

– Gyere ide! – szólalt meg, és a vékonyabbik fiú tudta, hogy rá gondol, ezért odalépett mellé. – Nézd, ennek az odúnak szív alakja van. Régen sokkal inkább ilyen alakja volt, vagy csak én emlékszem rá úgy… – ujjával körberajzolta a formát, a fiú kivette a kezéből a telefont, hogy jobban megnézhesse a kis üreget.

Valamiféle megnyugvás kezdte elárasztani minden porcikáját, lelkesen továbbmesélt.

– Meg télen ugye mindent belepett a hó, de itt a réten egy sávban mindig megolvad, mert a föld alatt folyik az Ördögárok, és felmelegíti a talajt. – A sírástól imbolyogva megindult a játszótér közepén lévő ivókúthoz. – Itt állt egy sudár, fehér nyárfa. Ez volt az Évszakok fája, de évekkel ezelőtt kivágták. Egyszer lecsúsztam erről a kútról, és a széle felmetszette a mellkasomat. – Felfutott egy kőhalomra, amelyet színes kavicsokból kirakott teknősök díszítettek.– Ez pedig a Teknős-hegy, innen látni mindent, régen körben víz folyt le, de mivel a gyerekek mindig gátat építettek, a vizet elzárták. A lábánál lévő homokozót egy kőkígyó veszi körül, egyszer elcsúsztam rajta, felszakadt a szám, és az óvónéninek kellett etetnie ebédnél. – Könnyedén leszaladt onnan, amikor a fiúk odaértek melléje. – Ott azokon a rudakon sokat mászkáltam, egyszer leestem róla, és bevágtam a mellkasom, alig kaptam levegőt…

– Uh, az fájhatott!

 – Eléggé. – Gyámoltalan cikázása közben hirtelen megrendülten megtorpant. – Itt régen a kiscsúszda volt, be lehetett alá mászni, de látom, lebontották…

Alig időzött a romoknál, támolygott is tovább, rábökött a rugós libikókára. – Ettől a vacaktól mindig féltem. – Letért a kavicsos útról, be a bokrok közé egy vastagtörzsű irdatlan nagy fához, ezt is óvatosan megsimogatta. – Ez a Betegségek fája, amikor jön a nyári szünet, miatta minden tele lesz fehér szöszökkel, amire a Timi allergiás volt, ezért faleveleket tettünk az arcunk elé, hogy ne lélegezzük be. Jaj, az pedig arra a Szerelem fája, nem tudom, miért pont az, talán mert a levelei olyan szív alakúak… az pedig a Gyógyszerek fája!

Aztán ismét tovább úszott az emlékei között, őt követve a két fiú, mint valami árnyék. Meg akart nekik mindent mutatni, felidézni és továbbadni nekik. Bevette magát a játszótér legnagyobb bokrába, félénken haladt, mintha valami szentélybe lépett volna be, emlékeiben boltívként fonódtak a feje felett össze az ágak, látta a rajtuk átszűrődő napfényt, hallotta a kintről beszűrődő gyerekkacajokat. Az egyik ág leverte a szőrös füles sapkáját, kinőtte ezt a helyet, régen minden hatalmasabbnak tűnt.

– Az ágak között volt egy madárfészek, de soha nem lakott benne senki. Pár éve tövig levágtak itt mindent, csak a bokrok csonkja maradt meg, de megpróbált újranőni. Akkor vitték el a fészket is.

Kilépett a bokorpalota egyik kijáratán, és az őrház hosszan elnyúló fedett része alá ment. – Itt dohányoztak mindig a tanárnők…

A vékony fiú ekkor megtörte a néma döbbenet szülte csöndet, és odalépett hozzá. – Minden rendben van, szívem? – a lány azonnal a nyakába borult, rázkódva a bőgéstől átölelte.

– Ez a múltam – suttogta elfúlva a könnyektől, érezte, hogy túl patetikus, amiket mond, de nem érdekelte. – Ez vagyok én…

Kitépte magát az ölelésből, és elindult kifelé a játszótérről, a betonösvény melletti fára mutatott, és vidámabb hangon megjegyezte, hogy egyszer gyanta folyt ki belőle, és Dorkával rákenték a kilincsre, majd azon szórakoztak, hogy az emberek keze beleragad, amikor bejönnek.
A hosszú kavicsos úton, amelyet sűrű bokrok és nyáron virágzó bodzafák szegélyeztek, elindult a park fölé magasodó hófehér épület felé. A kék keretes, fekete ablakai mind komorak, bezzeg egyszer, amikor az állatkertből jöttek haza későn, minden ablaka úgy ragyogott, mintha ezer fénye lenne.

– Az a kicsi épület régen a kisiskola volt, de odaadták egy zeneiskolának, addig az elsősök és másodikosok ott elkülönülten lehetettek a nagyoktól…

– Az a nagy, milyen épület? – hallotta hátulról a kérdést.

–Az iskolám – felelte, majd belerúgott egy betonkockába. – Ez az izé eddig nem volt itt! Ott, a kőfalnál, régen lelógott az útra egy cseresznyefa. Dorkával mindig lopunk róla magunknak. Ezen a lépcsőn mindig halkan kellett ovis korunkban végigmenni, mert a nagyok bent tanultak. Amúgy az ott az ebédlő ablaka…

Felmentek a nagylépcsőn, és az iskola elé értek. A sarkon sajnálkozva megjegyezte, hogy leszedték az utca rémét, a postaládát – amelybe az óvodások mindig bevágták a fejüket –, mert már senki nem küld leveleket.

– Ez milyen kapu? – kérdezte meg a barátja, amikor a lány belesett egy faajtón, és konstatálta, hogy be van riasztózva.

– Gondolom a bejárata – felelte a másik fiú, aki nem számított ilyen emléktúrára hajnalban, legszívesebben már otthon lenne és aludna.

A lány továbbsietett, megmutatta, ki hol lakott az utcában, merre szállt le Gergő mindig a buszról, hogy a túloldali sebészetre vitték a sérült gyerekeket, hol van az átjáró az iskolából az oviba, ahol régen a dohányzó volt, de ugye beszüntették a rendelet miatt, hogy az ovinak a tornyos része sajnos a másik csoport termének a teteje, a kis füves részen vásárokat tartottak…

– Ezen a levezető úton, itt az óvoda mögött, egyszer megerőszakoltak egy csajt.

– Hogy mit csináltak? – hüledeztek a fiúk.

– Megerőszakolták… Meg ott az a kis kapu, a Lili és a Fatima kiszökött rajta, hogy perecet vegyenek, de arra nem gondoltak, hogy pénz is kell, és ezért visszajöttek. Jaj, ott meg a kertészház, ahonnan télen finom füstszag árad, mert még fával tüzelnek. A környező fákon pedig egy mókus lakott, de nem hiszem, hogy még él.

Ismét bevették magukat a parkba, a nyáron színpompás virágágyások mellett sétálva a lány messziről odaköszönt a Beethoven szobornak, és megjegyezte, hogy valószínűleg sosem pózolt fél pucéran egy vászonba csavarva.

– Utálok itt lenni – szólalt meg az alacsonyabbik fiú, aki majd elveszett a nagy fekete kabátjában –. Már konkrétan itt, ezen a helyen.

Rosszulesett ez a lánynak, mentegetőzni kezdett, hogy neki sem konkrétan ez a kedvenc helye, de egész gyerekkorában idejárt. Sőt, a Major három részre tagolódik, ez a szélső a gimnazistáké, ahova nem jelentkezett soha, mert úgyse vették volna fel, meg itt van a kutyafuttató, a középső szelet az igazi, és a másik oldalt van a templom. Elmesélte, hogy rabolták ki a tanárnőit fényes nappal ezeken a parkrészeket elválasztó szakaszon, ahol olyan jót szánkózott régen Nyuszival, amikor kicsik voltak, és mennyire jó volt, hogy az anyukája húzta őket a vastag havon.

– Azt hittem Nyuszinak elektromos szánkója volt, amely magától ment… – jegyezte meg rosszmájúan ismét a fiú.

– Nem, nem… akkor még nem – intette le a lány, majd tovább magyarázott. – A kisdomb logikusan a kis bobpálya, az a nagyobbik, arra messzebb, pedig a nagy szánkópálya. Amúgy régen… szipus meg mutogatós bácsi miatt hívták már ki ide a rendőröket, de mindig nappal. Nincs itt senki éjjel…

Azon az úton haladt, ahol mindig is ment tizenkét évig, amikor hazafelé igyekezett.

– Erre kellett befordulni, amikor a Coopereket futottuk körbe-körbe a parkban, a nagy nyári hőségben, a Boldi egyszer hányt is miatta, annyira túlerőltette magát. Meg ez a sportpálya, régen körbevették ráccsal, pont mint azt a messzebbit, de leszerelték, és többet nem rakták vissza. Itt "hipiszupiztunk" régen a lányokkal, mi találtuk ki. Az egy játék… a kosár, a rögbi és a pankráció keveréke.

Felvezette őket egy ferde ösvényen, ahol minden télen elbomlott egy döglött galamb, hála egy falánk dolmányos varjúnak. Megmutatta nekik azt a faágat, ahol egy töklámpás világított egyszer Halloweenkor, és pár napig a helyén is maradt, pedig mások mindig leszedik, tönkreteszik itt a dolgokat. Összefirkálják a köveket, laknak a bokrok között...

Kiértek a zebrához, és a lány megtorpant.

– Én eddig szoktam jönni, idáig tart a Major. Ha akarjátok, megnézhetjük a templomot is, de az nekem nem fontos, arra ritkán jártam, csak a karácsonyi koncert miatt…

– Ahogy akarod – válaszolták neki kedvesen a fiúk. Idővel megértették, hogy szüksége volt erre az utazásra, így tudta kifejezni az érzéseit, még ha ilyen különös és meghökkentő módon is. Mégsem mondták, hogy menjenek a plébánia felé, ezért a lány nem is erőltette.

Viszont észre vett egy hirdetőtáblát, amelyet a villamos egyik póznájára erősítettek legalább húsz éve. A háromarcú nő képével. Sosem tudta, hogy mit ábrázol, de ahogy jobban megnézték, kiderült, hogy egy éjjeli show csalogató plakátja.

– Ezt néztem éveken át? Egy night club plakátját?

A barátja félbeszakította az elmélkedését a gyermeki tudatlanságról. – Nekem vécére kell mennem… de nagyon.

– Itt a park, menj oda! – vonta meg a vállát a másik.

– Nem akarom az emlékeit bepiszkítani…

– Ugyan, az összes hajléktalan ezt teszi – nyugtatta meg a lány, bár roppantul értékelte, hogy ennyire tiszteletben tartja a parkot.

– Kibírom hazáig – emberelte meg magát.

Visszasétáltak a buszmegállóig, és végigvárták a maradék húsz percet, mire jött az a fránya busz. Megpróbálta ismét elküldeni a fiú őket, hogy nyugodtan menjenek haza, de a lány ragaszkodott hozzá, hogy végigvárják. Poénkodtak, hogy stoppolni kéne, hátha úgy előbb hazajut.

Nem egészen tíz perccel négy előtt megérkezett a busz, és csak ketten maradtak, kézen fogva elindultak vissza a fasor mentén. A lány néha még visszapillantott a park felé. Egész nap ez a hely járt az eszében, és végre visszatérhetett. Valahol kényelmetlenül érezte magát, hogy így mutatta meg nekik ezeket a helyeket. Viszont, ha nappal jött volna vissza, csalódott volna benne, hogy már nem ugyanolyan, mint régen. Így az éj fekete fátyla jótékony homályt vont a tárgyakra, hogy az emlékeiben lévő képekkel színezhesse ki a régi vonások sziluettjeit, és minden olyan legyen, mint mielőtt elhagyta volna a Majort.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.03.11.

A tükör szava

A széle kékesszürkés, enyhe zölddel átitatva, de ahogy egyre beljebb halad, sárga nyalábok keverednek bele, napocskaszerűen kiáradva az enyhén pulzáló fekete szembogárból.

Olyan közel hajolt a tükörhöz, hogy az orra hegye szinte finoman hozzáért, és a lélegzete halványan kicsapódott a hideg üvegen. Alig mert pislogni, ijesztően szélesre nyitotta, minden egyes kis színrostot meg akart figyelni a szemében. Gyönyörködött benne, mert ez az egy dolog, ami élete végéig is ennyire lélegzetelállító marad. Messziről mindig másmilyen árnyalatúnak tűnik, de igen közelről megnézve ez azért lehetséges, mert az összes variáció egyszerre ott hullámzik a tekintetében. Meghatározhatatlan.

A tekintete tovasiklott az arca többi részére, de egy helyen sem tudott annyi ideig időzni, nem talált bennük semmit, ami lekötötte volna a figyelmét.

Valóban azért érzi különlegesnek, mert ez a két apró ajtócska egyenesen a lelkébe nyílik? Ha nem figyel rá, elárulja, hogy mit érez, de akár be is csaphat vele másokat. Irányíthatja a pillantásait, annak csillogását, irányát.

Inkább az érzelmek tükre, nem a léleké…

Pislogott. Mégis kívülről látta a tükörben, ahogy lehunyja lassan, majd valami furcsa fénnyel a mélyén újra kinyílik. Zavarodottan megrázta a fejét, és alaposabban belemélyedt a zöldeskékes íriszbe.

Megint! Ám most már nem csak a szeme kelt külön életre, az arca érdekes arckifejezést vett fel, de nem az a rémület ült ki rajta, amit le kellett volna másolnia, hanem kissé gőgös, és lenéző.

– Rég láttam ilyen hiú embert – jegyezte meg a tükörkép. – Folyton csak a szemed bámulod, grimaszokat vágsz, aztán forgolódsz, hogy minden irányból láthasd magad… Mit hápogsz ilyen riadtan? Már nem bírtam utánozni a sok mórikálásodat! Tudod, milyen nehéz egy ilyen szemet pontosan megmutatni, hogy milyen valójában?

Sikítva hátraugrott. Arra gondolt, hogy keveset aludt, valaki tréfát űz vele, vagy csak álmodik. A tükrök nem kelnek életre, és legfőképp nem beszélnek vissza. Gyerekes ötlet, de meg akarta tőle kérdezni, hogy ki a legszebb a vidéken. Nem merte, az előbb is beképzeltnek titulálták.

A tükörképe nem volt hajlandó tovább követni a mozdulatait, és mintha várt volna valamire.

– Normális, hogy szóhoz se bírok jutni? – bukott ki belőle, mire a tükörképe lebiggyesztette a száját.

– Hát attól függ, mert régen meg sem lepődtek, sőt összetöréssel fenyegettek, ha nem válaszolok, de mostanság bolondnak hiszi mindenki magát, aki meghallja, hogy csevegni szeretnék vele.

– Szóval magányos vagy? – kérdezte félszegen, és azon törte a fejét, hogy ha álom, miért nem tér magához, ha pedig tényleg megőrült, akkor pedig miért ne elegyedhetne szóba vele.

– Nem mindig, van, hogy élvezem a munkám. Csak ennyi évszázadig csöndben lenni… – felsóhajtott, mire párás lett az üveg. – Szétszóródtunk, és elveszetten kallódunk a mai világban. Senki észre nem vesz minket, te is azt hitted, hogy csak egy vagyok a többi közül. Egyszer mennél végig a városon, hogy minket keresel!

– Titeket? Beszélgessek a többi tükörrel, hogy ne érezzék egyedül magukat? – Ez az egész egyre bizarrabb, de ennek ellenére élvezte ezt a nem mindennapi esetet.

– Buta! Belőlem csak egy van, még valaki azt hiszi, hogy elment az eszed… milyen dologélettelen tárgyakhoz beszélni! Arra gondoltam, hogy megkereshetnéd a sorstársaim, és hírt hozhatnál felőlük. Nem tudom pontosan, merre bolyonganak, de ha látod őket, tudni fogod, hogy ők azok. Na, ne bámulj még mindig ennyire megszeppenten, siess! Csak hunyd be a szemed, hogy lásd, ami mindig is ott volt!

Nevetséges, egy fürdőszobai piperetükör parancsolgat neki, hogy keressen neki sárkányokat az állatkertben, meg boszorkányokat a piacon, és törpéket a buszmegállóban? Teljes mértében abszurd kérés, mégis azon kapta magát, hogy bekötötte a tornacipőjét, majd az oldaltáskáját felkapva, elindul csak úgy bolyongani a városba.

Szemével, amelyet állítólag túl sokat bámul, ádázul kutatta a különös dolgokat, csak azok sehogy sem akarták megmutatni magukat. Nincs mese, valószínűleg hallucinálta a fecsegő tükröt. Elindult hazafelé, épp ki akart kerülni egy bordó kabátkás lányt, aki egy teli bevásárlószatyrot cipelt, amikor meglátott egy hirdetőoszlop mögé behúzódni egy piszkos és toprongyos, igen baljóslatú külsejű embert.

Egy pillanatra megtorpant, mérlegelte annak a lehetőségét, hogy ekkora véletlennek mennyi az esélye, majd a szőke lány után rohant.

– Várj! – fékezett le mellette, aki értetlenkedve felé fordult, majd kevesen visszamosolygott. – Bocsi, hogy csak így idejövök, de… – Úristen, mit mondhatna neki, hogy elhiggye, és ne őt nézze támadónak. – De én nem mennék erre egyenesen, állítólag nagyon rossz környék.

A bordókabátos egyre értetlenebbül nézett rá.

– Ne haragudj, de miről beszélsz? Minden nap erre megyek el! – azzal faképnél is hagyta, és tovább vonszolta a szatyrát. Elért a hirdetőoszlopig, és egyáltalán nem meglepő módon a gyanús alak leszólította. Itt viszont valami megváltozott, a lány nem volt vele sem hajlandó szóba állni, és egyre dühösebben elbaktatott.

Véletlen egybeesés, vagy erről beszélt a tükör? Fellelkesült, hogy mégis csak van benne valami, így elindult a másik irányba, hátha még találkozik valakivel. Hitte is, meg nem is, de az igazán érdekes dolgok mindig hihetetlenek.

Pár sarokkal arrébb egy utcai árus hirdette jó hangosan az olcsó sáljait, egy hollófekete hajú, elég hiszékeny nőt sikerült behálóznia, aki a két legdrágább példány nézegette, hogy melyiket vegye meg. Az árus egyre erőszakosabban győzködte, hogy próbálja fel őket, úgy könnyebben választ.

Odarohant hozzájuk, megzavarva az üzletkötés meghitt pillanatait.

– Pont ilyen sálat láttam a múltkor a plázában! – bökött arra, amelyet a kezében szorongatott a  jóhiszemű vásárló.  – Bár azt hiszem, az kicsit olcsóbb volt…

– Miről beszélsz? – háborodott fel az árus, ráncos arca eltorzult a felháborodottságtól.  – Nálam jobb áron,még magánál a gyártónál sem lehet megszerezni! Mit képzelsz, te pimasz kis fruska?

Pörölt, szitkozódott, köpködött utána, ahogy elszaladt, de egy biztos, a nőnek elment a kedve a vásárlástól. Csak akkor lassított le, amikor kellő távolságba ért, és megnyugodva leült egy buszmegállóban. Jöhetnek a törpék! Úgy érezte magát, mint azokban a történetekben,  amelyekben összemossák a meséket, és egy hős mindenhol jót tesz. Felszállt a buszra, úgy döntött, meglátogatja az egyik parkot, ami kicsit messzebb terült el a környéküktől. A mellette lévő széken egy egyetemista lány lázasan tanulta a jegyzeteit, karikás szeme arról árulkodott, hogy az éjjel már milliószor nézhette át őket újra és újra.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a lány feje félrecsuklik, és elernyedt ujjai közül kicsúsznak a sűrűn teleírt papírok. Nem ébresztette fel, hadd aludjon, de amikor az egyetemhez közeli megállóba állt be a busz, és a lány még mindig az ablaknak támasztott fejjel szendergett, úgy érezte muszáj segíteni rajta, még a végén nem száll le idejében. Óvatosan megérintette a vállát, de semmi. Egyre türelmetlenebbül kezdte böködni a karját, majd az arcát, egész pontosan az ajkát megérintette, míg végre sikerült felráznia a szendergésből. Riadtan felkapta fejét, majd káromkodva felpattant, és leviharzott a járműről.

A parkba érve már szinte megszállottan kereste őket, akikről a tükör beszélt, ám úgy tűnt errefelé nincsenek. Bolyongott az ösvényeken, figyelte a kutyákat, akik nagyokat vakkantva kergetőztek a bokrok között, a galambokat etető néniket, de olyanoknak nyomuk sem volt. Lecsüccsent egy padra, amikor hirtelen  valami megcsörrent közvetlenül a pad alól. Kíváncsian lekukucskált, és a kavicsra esve egy telefon berregett, muzsikált. Kíváncsian felvette.

– Bocsi, véletlenül nem egy talált telefonról beszélsz? –  hallatszódott egy ideges hang a készülékből.

– De, itt ülök a parkban, és a pad alatt volt. Ide tudsz jönni érte, hogy vissza tudjam adni?

Egy hálás és megkönnyebbült sóhajtás. – Hát ott eshetett ki neki! Megtennéd, hogy megvársz, amíg odaérek? Tíz percre vagyok csak onnan.

– Persze, úgy sem sietek sehova. Várlak!

– Rohanok, nagyon köszönöm!

Nem egészen ennyi idő múlva a kanyaron túl, ott ahol az a fehérvirágú bokor rálóg az útra, egy magas, és igen jóképű srác jelent meg sietős léptekkel. Amikor meglátta, hogy ő ott vár a pirosra mázolt padon ücsörögve, kezében a keresett mobillal, odaintegetett neki messziről.

– Úgy örülök, hogy megtaláltad! – vette át hálásan, – Tudod a barátnőm… azaz nem is igazán az, csak egy ismerős, itt felejtette, és már mindenhol kereste.

– Igazán nincs mit, ha nem hallom meg, ahogy csörög, észre sem veszem, hogy itt van – szabadkozott illedelmesen, végre valaki, aki megköszöni a mai napi jócselekedeteit. Maga se tudta, miért, de hosszan lehunyta a szemét, abban reménykedett, hogy tényleg lát valami mást is, mint ahogy a tükör mondta, de valószínűleg csak képletesen érthette, mert semmi nem változott, ezért lassan kinyitotta.

– Hálából nem hívhatlak meg egy italra? – mosolygott rá a srác kedvesen. – Gyönyörű a szemed, mondták már?

Szádeczky-Kardoss Klára

2012.03.04.

A félelem árnyékában

Utálta, ha hallotta a saját lélegzetét, amikor ilyen idegesen kapkodta a levegőt. Ráadásul egyre zaklatottabban szívta magába a sikátorban terjengő szemétszagot. Pár, óvatos lépést tett előre, aztán hirtelen meggondolta magát, és beljebb hátrált, hozzá lapulva egy konténerhez, ami fémesen megkondult. A zajtól megrezzent az árnyék, aki a sarkon várta, onnan figyelve.

Magára zárta az öltözőjének az ajtaját, és remegő kezekkel próbálta kijjebb gombolni  jelmezének  gallérját. Úgy szorongatta a torkát, a vászon szinte bevágott a bőrébe. A vastagon felkent sminkje hosszú csíkban elfolyt a halántékán a legördülő verejtékcseppektől. Próbálta az eszébe idézni a mondatokat, vagy legalább szavakat, de minden eltűnt a fejéből. Egyetlen egy árva szóra sem emlékezett, kint pedig már óbégattak, hogy öt perc múlva felgördül a függöny.

Felidézte, ahogy nevet, miközben picit hátraveti a fejét. Bájos, sőt annyira elbűvölő, hogy hajlandó volt belemenni ebbe az egész hajcihőbe. Mégis, ahogy most igazgatja a tükör előtt az öltönyét, elbizonytalanodott. Nem arról van szó, hogy nem szerelmes. Csak… biztos, hogy nem tartogat az élet számára egy még megfelelőbb nőt? Sőt, csak egyet? Soha többé nem érinthet mást. Tisztában volt ezekkel, amikor letérdelt elé, mint a filmekben szokás, és feltette a régóta várt kérdést. Viszont most, itt a házasság kapujában, egyszerre rászakadt minden kimondatlan feszengés. Már ki kellett volna mennie, az egész násznép rá vár.

Türelmetlenül az órájára nézett. Még öt perc, és megnézheti az eredményt. A lehajtott vécéfedélen ücsörgött, és a kezében szorongatott tesztet figyelte. Titokban minden pillanatban odalesett, hátha előbb jelennek meg azok az átkozott csíkok. Azaz inkább ne jelenjenek meg... bár semmit se mutatna.

Előre érezte, hogy azt a tételt fogja húzni. Nem is az a baj, hogy nem ő dolgozta ki, csak kölcsönkérte, hanem, hogy nem jutott rá annyi ideje, hogy megtanulja, mint a többire. Annyira nehéz és hosszú, mindig csak halasztgatta, hogy azzal is foglalkozzon. Tényleg rendesen felkészült mindenből, azt az egyet leszámítva. Át kéne futni, hogy legalább valami fogalma lenne róla, de már késő, nyitják az ajtót, és mindjárt mondják a nevét.

– Nem merek leugrani – gondolta magában. – Még se akarok.
Ott állt a peremen, és dobogó szívvel figyelte a tornacipője orra előtt tátongó mélységet. Lent az a sok nyüzsgő ember, mind kíváncsi, hogy mi lesz. Mozdul, vagy sem? Eddig magabiztos volt, tudta, hogy ezt akarja, de most, hogy ott állt, a szél folyton az arcába simította a haját, ő pedig zavartan megpróbálta kiseperni belőle. Finoman előredőlt, aztán ismét hátrahőkölt. Hallotta, hogy kiabálnak neki, de annyira lekötötte az előtte lévő mélység, hogy nem fogta fel a szavakat.

Az árnyék előrelódult, és futva közelítette meg a konténerhez lapult lányt. Lábujjhegyre pipiskedve próbált minél jobban elhúzódni a morgó, nyálcsorgatva ugató kutyától, aki körülötte kapkodott a levegőbe csattogó álkapcsával. Egyszer csak a nadrágja szárát elkapta, mire a lány elkezdett sikítozni, és vadul rázni a lábát, hátha megszabadulhat a dögtől. Próbált ő nyugodt maradni, de pánikba esett. Ha kicsi korában nem harapta volna meg a szomszéd házőrzője, még akkor is kétségbe lenne most esve. Sehol a kutya gazdája, és már az egész utcán át végig üldözte ez a korcs. Egyre hangosabban kiabált az állattal, akit ez szemmel láthatóan csak még jobban feldühített. Mi lesz, ha senki nem hallja meg? Széttépik, mint valami szerencsétlenül járt csipogós játékállatkát?

Kigombolt inggel indult el a folyosón, kiverte a víz, mert még mindig üresnek érezte az agyát. Csoda, hogy tudja az utat a színpadig. Próbált szólni ő, hogy nem fog ez menni, képtelenség így előadni valamit. Mintha csak berángattak volna valakit az utcáról, ráhúznak egy maskarát, majd kiállítják ötszáz ember elé. Ám a nagy forgatagban meg nem hallották volna a szavát, szinte belökték a helyére, ahol félszegen megállt. Összenézett a társával, aki biztatóan odabiccentett felé, majd tátogva megkérdezte, hogy jól van-e, mert annyira sápadt. Ideje sem volt válaszolni, meghallotta a bordó függönyök jellegzetes, surrogó zaját, majd hirtelen a szemébe villant egy reflektor.

Megfogta a fehér kesztyűs, finom kezet, a fülébe suttogta, hogy gyönyörű. Lassan végigvezette a liliomokkal feldíszített termen, miközben mindenki őket nézte. Ha nem lennének itt, megfordulhatna, és elrohanhatna, mint egy kisfiú. Minden szem rájuk szegeződött, mind vizslató, és elvárásokkal teli tekintet. Sehol egy megértő, szánakozó mosoly. Túl fiatalok még, előttük az élet, és senki sem veszi észre, hogy még nem szabadna lekötniük magukat? Megálltak az anyakönyvvezető előtt. Kényszerítette magát, hogy lelkesnek tűnjön, amíg zajlik a ceremónia, de egyszer el kellett érkeznie a legfontosabb részhez. Egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor meghallotta a  kérdést.
–Hites feleségének fogadja?

Letelt a negyedóra. Eddig arra várt, hogy megtudja, jogosan tartott-e attól, amitől, most pedig már nem is akaródzik annyira megnéznie azt a tesztet. Bánni fogja, hogy nem terhes? Kizárt. Ha még is az, akkor addig kiélvezi az utolsó tudatlan percet, mielőtt belekeveredne egy hosszas és macerás folyamatba.

A háromfős tanerő egész biztatóan üdvözölte, de nem tévesztette meg ez a nyugodt álca. A sors, törvényszerűen nyugtatni próbálta, mielőtt lecsap legújabb tréfájával. Árnyalatnyit lazábbra engedte a nyakkendőjét, és megtörölte izzadó tenyerét, mielőtt kihúzta volna a számot. Lassan és óvatosan kezdte el kibontogatni a lapot.

Szinte már magánkívül üvöltözött riadalmában, szidta a kutyát, és minden felmenőjét, amikor hirtelen a satuként szorító állkapcsok elengedték a nadrágot, majd egy villámgyors támadással a bokáját marták meg. A lány reflexből rúgott egyet, és sikerült orron találnia a tajtékzó vadat. Mielőtt ellenfele újra támadásba lendülhetett volna, megragadta  a konténer tetejét, és egy erős rántással feltornászta magát a fedélre. Tudta, hogy a kutya idáig nem ér fel. A lába sajgott, érezte, ahogy felizzik a seb, és átnedvesedik a farmer a vérétől. Mégis a tüdeje hirtelen kitágult, és annyi levegő áradt belé, hogy beleszédült. A hátán feküdt, és gyűjtötte magába az erőt. Egyszer el kell mennie annak a rohadt állatnak, és akkor lemászik.

Ez lehetett a végszó, mert hirtelen senki sem szólalt meg többet, mintha felé is pillantanának az emberek, várnák a reakcióját, de mit? Legalább ha derengene belőle valami, ha érezné, hogy a nyelve hegyén van… Micsoda bukás lesz ez! Nem csak a darabnak, neki is. Ilyen még soha nem fordult elő, és ahogy majd az igazgatója, nem is várják meg, hogy megint bekövetkezzen. Ekkor egy halk hangot vett észre a nézőtér felől. Most kezdenek fojtottan összebeszélni, kacagni rajta. Hálátlan népség a közönség, tegnap még ünnepelték, kétszer visszatapsolták. A hang megint megismétlődött.
– Ím, megmutatta milyen is ő valójában, csak a szépasszonyunk…
Ekkor a súgó öreg, mégis selymes hangjára megnyíltak a bezárult emlékek, és a színjáték mindent magával ragadó és elvarázsoló erejével újból felragyogott az arca.
– Ím, megmutatta milyen is ő valójában, csak a szépasszonyunk nem hajlandó észre venni, ami másnak nyilvánvaló.

– Azt kérdeztem, hogy hites feleségének fogadja?  – tette fel sokadjára az anyakönyvvezető a kérdést. Látta, hogy a fátyol alatti arc értetlenségtől és enyhe türelmetlenségtől merev. Az orrcimpája dühösen megfeszült, és zárt szájjal motyog neki.
– Mondj valamit! Bármit!
Hátranézett, mögötte az egész rokonság, a barátai, akik várnak valamire. Nem lepődtek meg, amikor bejelentette, hogy nősülni akar. Senkinek nem tűnt fel, hogy erre még nincs készen? Ha most nem szól… legyen. Már az sem érdekli, ha összecsapnak a feje felett a hullámok.
– Nem fogadom el.

Először csak az egyik szemét nyitotta ki, majd óvatosan a másikat. Összemérte a dobozon lévő színskálával, majd még egyszer ellenőrizte a tesztet. Nagyot sóhajtott, majd nekitámasztotta a tarkóját a hideg csempének. Furcsa… mégiscsak csalódott egy picit.

– A 13-ast húztam.  – Már jól kezdődik,  jó, hogy nem hatszázhatvanhatot. Elétolták a számhoz tartozó tételt, és szinte megkönnyebbült.
– Elnézést, tanár úr, szeretnék húzni még egyet. Tudom, hogy az már csak hármas lehet alapból.
Gőze se volt a tételről, de legalább a megérzéseiben még bízhat.

Most már tényleg elszánta magát. Megteszi. Rettegett, hogy a csudába ne? Megpróbálta elképzelni, hogy olyan lesz, mintha repülne, szabad lesz, mint a madarak. Mennyit álmodott arról, hogy olyan képessége lesz, hogy átsuhan a felhőkön, és megkerüli a felhőkarcolókat… Elhúzódott a szélétől, még egyszer lepillantott, újra átjátszotta az agyában, hogy döntött. Megindult előre, elszántan, mire mindenki felkapta a fejét, és elhallgattak a lent kiabálók. Elrugaszkodott, és csak hasította a levegőt. Egy örömsikoly tört fel a torkából, összeszorította a szemét, és csak várt. A kötél hirtelen rántott a bokáján, és most felfelé szállt, aztán újra a zuhanás a semmibe. Most viszont valami más volt. Nem érezte a következő rántást, a talaj pedig egyre csak közeledett.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.02.02.

A csíkos szatyor

Hat óra, és a régi, piros zománcos vekker megszólal az éjjeliszekrényemen. Régen, olyan jó harminc évvel ezelőtt, nyújtóztam volna egy kiadósat, majd kipattanok az ágyból. Csak frissen és életerősen. Most viszont óvatosan felülök, és iszom egy kortyot a kikészített pohár vizemből. Aprókat szusszantva irányba forgatom magam, és leteszem a lábam a földre, pontosan belecsúsztatva a gondosan egymás mellé helyezett fehér, ortopéd papucsomba. A doktor úr ajánlotta, hogy hordjak ilyesmiket, mert jót tesz a kialakuló köszvényemnek. Meglepően kényelmes, és pont úgy van megcsinálva, hogy ne nyomja a jobb kislábujjamat, ami olyan csúnyán meg van duzzadva.

Folytatom a felkelés hosszas rituáléját, megtámaszkodom két kézzel a lepedőn, és állásba küszködöm magam. Kissé csoszogva, de szinte már fürgén elindulok a konyhába, hogy felmérjem, miket kell majd venni a piacon. Fejcsóválva nézem az üresen kongó hűtőt. Ennyi vajból, tíz tojásból, két doboz tejfölből és csak pár deka lisztből nem lehet ebédet főzni! Feltétlen orvosolni kell a helyzetet, hiszen a lányom jön a picikkel, nem élném túl azt a szégyent, hogy nincs mivel megetetni őket. Olyan kis sovány madárkák, otthon alig etethetik őket… Bár még maradt a múltkori húslevesből, de csak annyival igazán nem kínálhatom meg őket!

A fürdőben kiszedegetem a fém hajcsavarókat, és alaposan megfésülködöm. Egy ideig gyönyörködöm a hullámos tincsekben, ez a fehér szín is annyira furcsa. Van, aki nem bírja elviselni, ha megöregszik, de én szeretem, így majdnem olyan, mintha szőke lennék. Mindig az akartam lenni, de akkoriban nem tellett volna ilyenre. Kifésülöm, és kiszedegetem a világos hajszálakat a fésűből, amelyek sokkal rikítóbbak, mint amikor még csak barnán kunkorodtak ki a fésű fogai közül.

Az öltözködés lassan megy, annyira nehézkes harisnyát húznom, de hát már nem tehetem meg, hogy csupaszon hagyjam a lábaim. Pedig micsoda formás darabok voltak, te is utánam fordultál volna! Bár a Pista, a sarkon, még mindig megnézi, azt hiszi, nem vettem észre, azért vak még én sem vagyok.

Összegyűjtöm a csíkos szatyraimat, és belegyűröm a skótkockás mintájú húzós kocsiba, majd ellenőrzöm, hogy a táskámba tettem-e a pénztárcám, végül felkötök a fejemre egy szép, virágos kendőt, amit még az uramtól kaptam, nehogy meghűljek. Nekem már sajnos vigyázni kell erre.

Megnyomom a lift hívógombját, és kedvesen köszönök annak a fiatal párnak, aki felettem laknak. Kézen fogva szaladnak le a lépcsőn, csak akkor lassítanak le kicsit, amikor kikerülnek. Az utcán próbálok tempósan haladni, még is úgy érzem magam, mint a teknős a mesében, amikor futóversenyre nevezett be. Kínosan hangosan zörög a kis kocsim, az egyik kerekét meg kéne olajoznom. Majd a Pistát megkérem, ő ért az ilyenekhez.

Szerencsére villamosra vagy buszra nem kell szállnom a piacra menet, azt úgy is rettenetesen utálom. Az emberek türelmetlenek velem, udvariatlanak, és morognak miattam a hátam mögött. Azt hiszik, nem hallom, amikor fújtatnak, hogy micsoda kibírhatatlan vénasszony, üljön már le, ha átadták nekem a helyüket, de az sem megy már olyan gyorsan. Szemtől szemben kedvesek, bájolognak, hogy jaj, néni így, jaj, néni úgy. Nem tetszik…? Nem, nem tetszik. Kiszolgáltatva érzem magam, amikor nem bírok fellépni a busz magas lépcsőfokára, nem szórakozásból ácsorgok az ajtóban addig, amíg nem segít valaki felmászni. Vagy esetleg le, mert hát ejtőernyőm sincsen.

Nagy sokára elérek a piachoz, és kicsit megállok pihenni az első standnál, ahol az a kedves zöldségárusnő szokott lenni. Váltok vele pár szót az időjárásról, a megrothadt uborkaszállítmányról, ami a szomszéd zöldségeshez érkezett, az unokáimról, hogy mit akarok nekik főzni ebédre, majd gyorsan veszek tőle valamit, mert olyan szép pirosak a retkek. Kiválogatja, hogy melyikek a legnagyobbak, beledobálja egy nejlonzacskóba, majd gyakorlott mozdulatokkal becsomózza a zacsi nyakát, az én kedvemért ráteszi a mérlegre is, majd nyújtja a zöldségpakolástól földes tenyerét. Hiába tiszta az enyém, a ráncok és májfoltok miatt szinte egyre megy, kifizetem. Elindulok körbe, hogy megszerezzem az ebédhez szükséges dolgokat, sőt, ha látok valami frisset vagy szépet, abból is veszek pár dekával. Egyre jobban megtelnek a szatyraim, a krumplikat bezsúfoltam a gurulós kocsi aljára, a legtetejére a tojástartókat tettem. Viszont annyi mindent összeharácsoltam már, hogy egy nagy jellegzetes csíkos zacskót, amilyenekben a hajléktalanok a borosüvegeket tárolják, tehát egy olyat a kezemben kell vinni, mert már nem fér be a kocsiba több minden. Annyira nehéz húzni, hogy szinte hátrafelé gurul.

Itt a piacon valahogy elememben érzem magam, ismerem minden zugát, hol, mit érdemes venni, a biztonsági őröket is már kívülről fújom, és tudom, melyikek szoktak segíteni, ha már a mozgólépcsővel se bírom felvonszolni a kiskocsim az emeletre. Pedig fent van a legjobb hentes, olyan isteni oldalasokat lehet nála kapni…. Valahogy itt még a járást is könnyebbnek érzem.

Két óra alatt végeztem, ami egész szép, hiszen keresztül-kasul jártam az egész helyet. Lassan, időnként megpihenve elindulok hazafelé. Rájöttem, hogy nem vettem meg a szokásos női magazinomat, na majd felhívom a lányomat, hogy hozzon nekem.  Néha muszáj útközben letámasztanom egy házfal tövébe azt a csíkos szatyrot, vágja az a vastag füle a kezemet, két részben kéne haza vinnem, vagy ha valaki segítene... De nem, mindenki elsiet mellettem, kikerül, mert túl lassúnak talál. De lenne annyi idős mint én, ilyen nehéz csomagokkal… Tudom, csak panaszkodom, hogy megvénültem, fáj a hátam, a lábam is a kialakuló köszvény miatt, nem látok már olyan messzire, jut eszembe, el kéne menni a szemészhez is, kevés a nyugdíj, drágák a gyógyszerek, és… figyelsz egyáltalán rám? Még most sem hallgatsz meg, pedig sok mindent láttam, megéltem, én is voltam fiatal valamikor, emlékszem milyen szemmel láttam akkor az időseket. Elszomorodom, hogy ide jutottam? Ez az élet rendje… de nehéz ez a szatyor. Kénytelen vagyok megint lepihenni, időhúzásként előveszek egy hímzett szélű vászonzsebkendőt, és kifújom az orrom, megdörgölöm kicsit, majd a pufi kabátom zsebébe gyömöszölöm. Amíg nem kell bottal járnom, addig nincs gond, ideje tovább indulni, még meg kell főznöm az ebédet.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.01.19.