A félelem árnyékában

Utálta, ha hallotta a saját lélegzetét, amikor ilyen idegesen kapkodta a levegőt. Ráadásul egyre zaklatottabban szívta magába a sikátorban terjengő szemétszagot. Pár, óvatos lépést tett előre, aztán hirtelen meggondolta magát, és beljebb hátrált, hozzá lapulva egy konténerhez, ami fémesen megkondult. A zajtól megrezzent az árnyék, aki a sarkon várta, onnan figyelve.

Magára zárta az öltözőjének az ajtaját, és remegő kezekkel próbálta kijjebb gombolni  jelmezének  gallérját. Úgy szorongatta a torkát, a vászon szinte bevágott a bőrébe. A vastagon felkent sminkje hosszú csíkban elfolyt a halántékán a legördülő verejtékcseppektől. Próbálta az eszébe idézni a mondatokat, vagy legalább szavakat, de minden eltűnt a fejéből. Egyetlen egy árva szóra sem emlékezett, kint pedig már óbégattak, hogy öt perc múlva felgördül a függöny.

Felidézte, ahogy nevet, miközben picit hátraveti a fejét. Bájos, sőt annyira elbűvölő, hogy hajlandó volt belemenni ebbe az egész hajcihőbe. Mégis, ahogy most igazgatja a tükör előtt az öltönyét, elbizonytalanodott. Nem arról van szó, hogy nem szerelmes. Csak… biztos, hogy nem tartogat az élet számára egy még megfelelőbb nőt? Sőt, csak egyet? Soha többé nem érinthet mást. Tisztában volt ezekkel, amikor letérdelt elé, mint a filmekben szokás, és feltette a régóta várt kérdést. Viszont most, itt a házasság kapujában, egyszerre rászakadt minden kimondatlan feszengés. Már ki kellett volna mennie, az egész násznép rá vár.

Türelmetlenül az órájára nézett. Még öt perc, és megnézheti az eredményt. A lehajtott vécéfedélen ücsörgött, és a kezében szorongatott tesztet figyelte. Titokban minden pillanatban odalesett, hátha előbb jelennek meg azok az átkozott csíkok. Azaz inkább ne jelenjenek meg... bár semmit se mutatna.

Előre érezte, hogy azt a tételt fogja húzni. Nem is az a baj, hogy nem ő dolgozta ki, csak kölcsönkérte, hanem, hogy nem jutott rá annyi ideje, hogy megtanulja, mint a többire. Annyira nehéz és hosszú, mindig csak halasztgatta, hogy azzal is foglalkozzon. Tényleg rendesen felkészült mindenből, azt az egyet leszámítva. Át kéne futni, hogy legalább valami fogalma lenne róla, de már késő, nyitják az ajtót, és mindjárt mondják a nevét.

– Nem merek leugrani – gondolta magában. – Még se akarok.
Ott állt a peremen, és dobogó szívvel figyelte a tornacipője orra előtt tátongó mélységet. Lent az a sok nyüzsgő ember, mind kíváncsi, hogy mi lesz. Mozdul, vagy sem? Eddig magabiztos volt, tudta, hogy ezt akarja, de most, hogy ott állt, a szél folyton az arcába simította a haját, ő pedig zavartan megpróbálta kiseperni belőle. Finoman előredőlt, aztán ismét hátrahőkölt. Hallotta, hogy kiabálnak neki, de annyira lekötötte az előtte lévő mélység, hogy nem fogta fel a szavakat.

Az árnyék előrelódult, és futva közelítette meg a konténerhez lapult lányt. Lábujjhegyre pipiskedve próbált minél jobban elhúzódni a morgó, nyálcsorgatva ugató kutyától, aki körülötte kapkodott a levegőbe csattogó álkapcsával. Egyszer csak a nadrágja szárát elkapta, mire a lány elkezdett sikítozni, és vadul rázni a lábát, hátha megszabadulhat a dögtől. Próbált ő nyugodt maradni, de pánikba esett. Ha kicsi korában nem harapta volna meg a szomszéd házőrzője, még akkor is kétségbe lenne most esve. Sehol a kutya gazdája, és már az egész utcán át végig üldözte ez a korcs. Egyre hangosabban kiabált az állattal, akit ez szemmel láthatóan csak még jobban feldühített. Mi lesz, ha senki nem hallja meg? Széttépik, mint valami szerencsétlenül járt csipogós játékállatkát?

Kigombolt inggel indult el a folyosón, kiverte a víz, mert még mindig üresnek érezte az agyát. Csoda, hogy tudja az utat a színpadig. Próbált szólni ő, hogy nem fog ez menni, képtelenség így előadni valamit. Mintha csak berángattak volna valakit az utcáról, ráhúznak egy maskarát, majd kiállítják ötszáz ember elé. Ám a nagy forgatagban meg nem hallották volna a szavát, szinte belökték a helyére, ahol félszegen megállt. Összenézett a társával, aki biztatóan odabiccentett felé, majd tátogva megkérdezte, hogy jól van-e, mert annyira sápadt. Ideje sem volt válaszolni, meghallotta a bordó függönyök jellegzetes, surrogó zaját, majd hirtelen a szemébe villant egy reflektor.

Megfogta a fehér kesztyűs, finom kezet, a fülébe suttogta, hogy gyönyörű. Lassan végigvezette a liliomokkal feldíszített termen, miközben mindenki őket nézte. Ha nem lennének itt, megfordulhatna, és elrohanhatna, mint egy kisfiú. Minden szem rájuk szegeződött, mind vizslató, és elvárásokkal teli tekintet. Sehol egy megértő, szánakozó mosoly. Túl fiatalok még, előttük az élet, és senki sem veszi észre, hogy még nem szabadna lekötniük magukat? Megálltak az anyakönyvvezető előtt. Kényszerítette magát, hogy lelkesnek tűnjön, amíg zajlik a ceremónia, de egyszer el kellett érkeznie a legfontosabb részhez. Egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor meghallotta a  kérdést.
–Hites feleségének fogadja?

Letelt a negyedóra. Eddig arra várt, hogy megtudja, jogosan tartott-e attól, amitől, most pedig már nem is akaródzik annyira megnéznie azt a tesztet. Bánni fogja, hogy nem terhes? Kizárt. Ha még is az, akkor addig kiélvezi az utolsó tudatlan percet, mielőtt belekeveredne egy hosszas és macerás folyamatba.

A háromfős tanerő egész biztatóan üdvözölte, de nem tévesztette meg ez a nyugodt álca. A sors, törvényszerűen nyugtatni próbálta, mielőtt lecsap legújabb tréfájával. Árnyalatnyit lazábbra engedte a nyakkendőjét, és megtörölte izzadó tenyerét, mielőtt kihúzta volna a számot. Lassan és óvatosan kezdte el kibontogatni a lapot.

Szinte már magánkívül üvöltözött riadalmában, szidta a kutyát, és minden felmenőjét, amikor hirtelen a satuként szorító állkapcsok elengedték a nadrágot, majd egy villámgyors támadással a bokáját marták meg. A lány reflexből rúgott egyet, és sikerült orron találnia a tajtékzó vadat. Mielőtt ellenfele újra támadásba lendülhetett volna, megragadta  a konténer tetejét, és egy erős rántással feltornászta magát a fedélre. Tudta, hogy a kutya idáig nem ér fel. A lába sajgott, érezte, ahogy felizzik a seb, és átnedvesedik a farmer a vérétől. Mégis a tüdeje hirtelen kitágult, és annyi levegő áradt belé, hogy beleszédült. A hátán feküdt, és gyűjtötte magába az erőt. Egyszer el kell mennie annak a rohadt állatnak, és akkor lemászik.

Ez lehetett a végszó, mert hirtelen senki sem szólalt meg többet, mintha felé is pillantanának az emberek, várnák a reakcióját, de mit? Legalább ha derengene belőle valami, ha érezné, hogy a nyelve hegyén van… Micsoda bukás lesz ez! Nem csak a darabnak, neki is. Ilyen még soha nem fordult elő, és ahogy majd az igazgatója, nem is várják meg, hogy megint bekövetkezzen. Ekkor egy halk hangot vett észre a nézőtér felől. Most kezdenek fojtottan összebeszélni, kacagni rajta. Hálátlan népség a közönség, tegnap még ünnepelték, kétszer visszatapsolták. A hang megint megismétlődött.
– Ím, megmutatta milyen is ő valójában, csak a szépasszonyunk…
Ekkor a súgó öreg, mégis selymes hangjára megnyíltak a bezárult emlékek, és a színjáték mindent magával ragadó és elvarázsoló erejével újból felragyogott az arca.
– Ím, megmutatta milyen is ő valójában, csak a szépasszonyunk nem hajlandó észre venni, ami másnak nyilvánvaló.

– Azt kérdeztem, hogy hites feleségének fogadja?  – tette fel sokadjára az anyakönyvvezető a kérdést. Látta, hogy a fátyol alatti arc értetlenségtől és enyhe türelmetlenségtől merev. Az orrcimpája dühösen megfeszült, és zárt szájjal motyog neki.
– Mondj valamit! Bármit!
Hátranézett, mögötte az egész rokonság, a barátai, akik várnak valamire. Nem lepődtek meg, amikor bejelentette, hogy nősülni akar. Senkinek nem tűnt fel, hogy erre még nincs készen? Ha most nem szól… legyen. Már az sem érdekli, ha összecsapnak a feje felett a hullámok.
– Nem fogadom el.

Először csak az egyik szemét nyitotta ki, majd óvatosan a másikat. Összemérte a dobozon lévő színskálával, majd még egyszer ellenőrizte a tesztet. Nagyot sóhajtott, majd nekitámasztotta a tarkóját a hideg csempének. Furcsa… mégiscsak csalódott egy picit.

– A 13-ast húztam.  – Már jól kezdődik,  jó, hogy nem hatszázhatvanhatot. Elétolták a számhoz tartozó tételt, és szinte megkönnyebbült.
– Elnézést, tanár úr, szeretnék húzni még egyet. Tudom, hogy az már csak hármas lehet alapból.
Gőze se volt a tételről, de legalább a megérzéseiben még bízhat.

Most már tényleg elszánta magát. Megteszi. Rettegett, hogy a csudába ne? Megpróbálta elképzelni, hogy olyan lesz, mintha repülne, szabad lesz, mint a madarak. Mennyit álmodott arról, hogy olyan képessége lesz, hogy átsuhan a felhőkön, és megkerüli a felhőkarcolókat… Elhúzódott a szélétől, még egyszer lepillantott, újra átjátszotta az agyában, hogy döntött. Megindult előre, elszántan, mire mindenki felkapta a fejét, és elhallgattak a lent kiabálók. Elrugaszkodott, és csak hasította a levegőt. Egy örömsikoly tört fel a torkából, összeszorította a szemét, és csak várt. A kötél hirtelen rántott a bokáján, és most felfelé szállt, aztán újra a zuhanás a semmibe. Most viszont valami más volt. Nem érezte a következő rántást, a talaj pedig egyre csak közeledett.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.02.02.