A tükör szava

A széle kékesszürkés, enyhe zölddel átitatva, de ahogy egyre beljebb halad, sárga nyalábok keverednek bele, napocskaszerűen kiáradva az enyhén pulzáló fekete szembogárból.

Olyan közel hajolt a tükörhöz, hogy az orra hegye szinte finoman hozzáért, és a lélegzete halványan kicsapódott a hideg üvegen. Alig mert pislogni, ijesztően szélesre nyitotta, minden egyes kis színrostot meg akart figyelni a szemében. Gyönyörködött benne, mert ez az egy dolog, ami élete végéig is ennyire lélegzetelállító marad. Messziről mindig másmilyen árnyalatúnak tűnik, de igen közelről megnézve ez azért lehetséges, mert az összes variáció egyszerre ott hullámzik a tekintetében. Meghatározhatatlan.

A tekintete tovasiklott az arca többi részére, de egy helyen sem tudott annyi ideig időzni, nem talált bennük semmit, ami lekötötte volna a figyelmét.

Valóban azért érzi különlegesnek, mert ez a két apró ajtócska egyenesen a lelkébe nyílik? Ha nem figyel rá, elárulja, hogy mit érez, de akár be is csaphat vele másokat. Irányíthatja a pillantásait, annak csillogását, irányát.

Inkább az érzelmek tükre, nem a léleké…

Pislogott. Mégis kívülről látta a tükörben, ahogy lehunyja lassan, majd valami furcsa fénnyel a mélyén újra kinyílik. Zavarodottan megrázta a fejét, és alaposabban belemélyedt a zöldeskékes íriszbe.

Megint! Ám most már nem csak a szeme kelt külön életre, az arca érdekes arckifejezést vett fel, de nem az a rémület ült ki rajta, amit le kellett volna másolnia, hanem kissé gőgös, és lenéző.

– Rég láttam ilyen hiú embert – jegyezte meg a tükörkép. – Folyton csak a szemed bámulod, grimaszokat vágsz, aztán forgolódsz, hogy minden irányból láthasd magad… Mit hápogsz ilyen riadtan? Már nem bírtam utánozni a sok mórikálásodat! Tudod, milyen nehéz egy ilyen szemet pontosan megmutatni, hogy milyen valójában?

Sikítva hátraugrott. Arra gondolt, hogy keveset aludt, valaki tréfát űz vele, vagy csak álmodik. A tükrök nem kelnek életre, és legfőképp nem beszélnek vissza. Gyerekes ötlet, de meg akarta tőle kérdezni, hogy ki a legszebb a vidéken. Nem merte, az előbb is beképzeltnek titulálták.

A tükörképe nem volt hajlandó tovább követni a mozdulatait, és mintha várt volna valamire.

– Normális, hogy szóhoz se bírok jutni? – bukott ki belőle, mire a tükörképe lebiggyesztette a száját.

– Hát attól függ, mert régen meg sem lepődtek, sőt összetöréssel fenyegettek, ha nem válaszolok, de mostanság bolondnak hiszi mindenki magát, aki meghallja, hogy csevegni szeretnék vele.

– Szóval magányos vagy? – kérdezte félszegen, és azon törte a fejét, hogy ha álom, miért nem tér magához, ha pedig tényleg megőrült, akkor pedig miért ne elegyedhetne szóba vele.

– Nem mindig, van, hogy élvezem a munkám. Csak ennyi évszázadig csöndben lenni… – felsóhajtott, mire párás lett az üveg. – Szétszóródtunk, és elveszetten kallódunk a mai világban. Senki észre nem vesz minket, te is azt hitted, hogy csak egy vagyok a többi közül. Egyszer mennél végig a városon, hogy minket keresel!

– Titeket? Beszélgessek a többi tükörrel, hogy ne érezzék egyedül magukat? – Ez az egész egyre bizarrabb, de ennek ellenére élvezte ezt a nem mindennapi esetet.

– Buta! Belőlem csak egy van, még valaki azt hiszi, hogy elment az eszed… milyen dologélettelen tárgyakhoz beszélni! Arra gondoltam, hogy megkereshetnéd a sorstársaim, és hírt hozhatnál felőlük. Nem tudom pontosan, merre bolyonganak, de ha látod őket, tudni fogod, hogy ők azok. Na, ne bámulj még mindig ennyire megszeppenten, siess! Csak hunyd be a szemed, hogy lásd, ami mindig is ott volt!

Nevetséges, egy fürdőszobai piperetükör parancsolgat neki, hogy keressen neki sárkányokat az állatkertben, meg boszorkányokat a piacon, és törpéket a buszmegállóban? Teljes mértében abszurd kérés, mégis azon kapta magát, hogy bekötötte a tornacipőjét, majd az oldaltáskáját felkapva, elindul csak úgy bolyongani a városba.

Szemével, amelyet állítólag túl sokat bámul, ádázul kutatta a különös dolgokat, csak azok sehogy sem akarták megmutatni magukat. Nincs mese, valószínűleg hallucinálta a fecsegő tükröt. Elindult hazafelé, épp ki akart kerülni egy bordó kabátkás lányt, aki egy teli bevásárlószatyrot cipelt, amikor meglátott egy hirdetőoszlop mögé behúzódni egy piszkos és toprongyos, igen baljóslatú külsejű embert.

Egy pillanatra megtorpant, mérlegelte annak a lehetőségét, hogy ekkora véletlennek mennyi az esélye, majd a szőke lány után rohant.

– Várj! – fékezett le mellette, aki értetlenkedve felé fordult, majd kevesen visszamosolygott. – Bocsi, hogy csak így idejövök, de… – Úristen, mit mondhatna neki, hogy elhiggye, és ne őt nézze támadónak. – De én nem mennék erre egyenesen, állítólag nagyon rossz környék.

A bordókabátos egyre értetlenebbül nézett rá.

– Ne haragudj, de miről beszélsz? Minden nap erre megyek el! – azzal faképnél is hagyta, és tovább vonszolta a szatyrát. Elért a hirdetőoszlopig, és egyáltalán nem meglepő módon a gyanús alak leszólította. Itt viszont valami megváltozott, a lány nem volt vele sem hajlandó szóba állni, és egyre dühösebben elbaktatott.

Véletlen egybeesés, vagy erről beszélt a tükör? Fellelkesült, hogy mégis csak van benne valami, így elindult a másik irányba, hátha még találkozik valakivel. Hitte is, meg nem is, de az igazán érdekes dolgok mindig hihetetlenek.

Pár sarokkal arrébb egy utcai árus hirdette jó hangosan az olcsó sáljait, egy hollófekete hajú, elég hiszékeny nőt sikerült behálóznia, aki a két legdrágább példány nézegette, hogy melyiket vegye meg. Az árus egyre erőszakosabban győzködte, hogy próbálja fel őket, úgy könnyebben választ.

Odarohant hozzájuk, megzavarva az üzletkötés meghitt pillanatait.

– Pont ilyen sálat láttam a múltkor a plázában! – bökött arra, amelyet a kezében szorongatott a  jóhiszemű vásárló.  – Bár azt hiszem, az kicsit olcsóbb volt…

– Miről beszélsz? – háborodott fel az árus, ráncos arca eltorzult a felháborodottságtól.  – Nálam jobb áron,még magánál a gyártónál sem lehet megszerezni! Mit képzelsz, te pimasz kis fruska?

Pörölt, szitkozódott, köpködött utána, ahogy elszaladt, de egy biztos, a nőnek elment a kedve a vásárlástól. Csak akkor lassított le, amikor kellő távolságba ért, és megnyugodva leült egy buszmegállóban. Jöhetnek a törpék! Úgy érezte magát, mint azokban a történetekben,  amelyekben összemossák a meséket, és egy hős mindenhol jót tesz. Felszállt a buszra, úgy döntött, meglátogatja az egyik parkot, ami kicsit messzebb terült el a környéküktől. A mellette lévő széken egy egyetemista lány lázasan tanulta a jegyzeteit, karikás szeme arról árulkodott, hogy az éjjel már milliószor nézhette át őket újra és újra.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a lány feje félrecsuklik, és elernyedt ujjai közül kicsúsznak a sűrűn teleírt papírok. Nem ébresztette fel, hadd aludjon, de amikor az egyetemhez közeli megállóba állt be a busz, és a lány még mindig az ablaknak támasztott fejjel szendergett, úgy érezte muszáj segíteni rajta, még a végén nem száll le idejében. Óvatosan megérintette a vállát, de semmi. Egyre türelmetlenebbül kezdte böködni a karját, majd az arcát, egész pontosan az ajkát megérintette, míg végre sikerült felráznia a szendergésből. Riadtan felkapta fejét, majd káromkodva felpattant, és leviharzott a járműről.

A parkba érve már szinte megszállottan kereste őket, akikről a tükör beszélt, ám úgy tűnt errefelé nincsenek. Bolyongott az ösvényeken, figyelte a kutyákat, akik nagyokat vakkantva kergetőztek a bokrok között, a galambokat etető néniket, de olyanoknak nyomuk sem volt. Lecsüccsent egy padra, amikor hirtelen  valami megcsörrent közvetlenül a pad alól. Kíváncsian lekukucskált, és a kavicsra esve egy telefon berregett, muzsikált. Kíváncsian felvette.

– Bocsi, véletlenül nem egy talált telefonról beszélsz? –  hallatszódott egy ideges hang a készülékből.

– De, itt ülök a parkban, és a pad alatt volt. Ide tudsz jönni érte, hogy vissza tudjam adni?

Egy hálás és megkönnyebbült sóhajtás. – Hát ott eshetett ki neki! Megtennéd, hogy megvársz, amíg odaérek? Tíz percre vagyok csak onnan.

– Persze, úgy sem sietek sehova. Várlak!

– Rohanok, nagyon köszönöm!

Nem egészen ennyi idő múlva a kanyaron túl, ott ahol az a fehérvirágú bokor rálóg az útra, egy magas, és igen jóképű srác jelent meg sietős léptekkel. Amikor meglátta, hogy ő ott vár a pirosra mázolt padon ücsörögve, kezében a keresett mobillal, odaintegetett neki messziről.

– Úgy örülök, hogy megtaláltad! – vette át hálásan, – Tudod a barátnőm… azaz nem is igazán az, csak egy ismerős, itt felejtette, és már mindenhol kereste.

– Igazán nincs mit, ha nem hallom meg, ahogy csörög, észre sem veszem, hogy itt van – szabadkozott illedelmesen, végre valaki, aki megköszöni a mai napi jócselekedeteit. Maga se tudta, miért, de hosszan lehunyta a szemét, abban reménykedett, hogy tényleg lát valami mást is, mint ahogy a tükör mondta, de valószínűleg csak képletesen érthette, mert semmi nem változott, ezért lassan kinyitotta.

– Hálából nem hívhatlak meg egy italra? – mosolygott rá a srác kedvesen. – Gyönyörű a szemed, mondták már?

Szádeczky-Kardoss Klára

2012.03.04.