Hanyatlás

Ólomnehézséggel húzta le valami a szemhéját. Megpróbálta kinyitni a szemét, de csak undok villódzások törtek át a pillái között. Tompán hallotta a zúgást és az üvöltést maga körül, a fejét pedig hol az egyik, hol másik irányba vonzotta az eldobált, sörtől ragacsos poharakkal borított padló. Ilyenkor mintha megállna az idő, a mindent betöltő kábultság szentségében egyetlen mondat rémlik fel előtte, az, hogy aludjon. Akkor talán abbamaradna a nyelvét megbénító hányinger. Ereje se maradt, hogy megállapítsa, mennyire pocsékul van, az motoszkált csak a fejében, bár vége lenne az egésznek, soha többé nem tenne ilyet. Ilyet többé nem akar érezni, kínzóbb, mintha láva ömlene végig az erein, és belülről égetné szét a testét.

Sötétség. A teste kimerült, elgyötört, de végre nem sajog. A háta valami puhába lapul bele, a feje viszont kicsit keményebbnek támaszkodik, de most így jó, igazából bármi jobb annál. Magánál volt, fülelni kezdett, de még legalább egy fél óráig nem nyitotta ki a szemét, vagy hosszabb ideig annál? Nem érzékelte reálisan az időt, lehet, időnként el is bóbiskolt.

Egyszer a nevét vélte hallani, ezért minden erejét megfeszítve felemelte a fejét, és körbenézett. Hunyorgott, mint a mély álomból ébredő, akinek a szobájában hirtelen felkapcsolják a villanyt.

– Hány óra? – A hangja rekedt, mint aki egész éjjel ordibált valami füstös helyen. Hurutosan kezdett el köhögni, hogy kitisztítsa a torkát, valami undok lepedék telepedett a légcsövére.

– De friss valaki! – gúnyolódott egy ismerős hang. – Elég későn ahhoz, hogy összeszedd magad!

Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy egy bőrkanapén hever, a ruhája dohány- és sörszagú, mellette pedig egy üres műanyag lavór árválkodott odakészítve. Szinte megnyugodva hanyatlott vissza fekhelyére, biztonságban volt.

Egy éve kezdődött, akkor ismert meg valakit. Akkor sem lehetett csendes és visszahúzódó jellemű lánynak mondani, erről szó sem volt. Csak nem a vadul bulizó típusba tartozott, esténként otthon filmezett, olvasgatott, beszélgetett a többi barátjával, akik szintén a lakásuk védelmében töltötték az estéjüket. Még azt sem lehet mondani, hogy minden pont akkor fordult meg, amikor összebarátkozott vele. Lassú folyamat, amíg minden megváltozott, ám az utolsó lépés, amely véglegessé tette az átalakulást… Utána minden túl hirtelen indult be. Eleinte úgy érezte, hogy erre várt, csak még bele kell szoknia, ám rá kellett döbbennie, hogy elvesztett valamit végleg. A gyermeki lelket önmagában. Túl sokáig bújhatott meg a kislány álarca mögött, ha akart, lehetett koravén, amikor éretten viselkedett, de ha butaságot csinált, mentegetőzhetett, hogy még csak egy gyerek. Általában úgy tekintett önmagára, mint mély gondolkodású egyéniségre, aki egy kicsi ember testébe van zárva, ezért mások is így kezelik. Meg sem fordult a fejében, hogy kora alapján már simán élhetne úgy, mint azok. Szép csöndben a környezete utolérte önmagát, de ő az örök gyerek maradt. Egy mókás kis Pán Péter, bájos és elbűvölő külsővel, amely még a látszólagos tudatlanságból fakadt. Igazából csak tapasztalatlan volt. Mindenki megszokta, hogy olyan, mint valami bohókás rajzfilmfigura, aki ugyan beszél dolgokról, de soha nem teszi meg őket. Maga se tudta, hogy meddig mehetett volna ez így, ha nem találkoznak. Apránként teletömte a fejét azzal, miszerint jelenlegi helyzetét immár kinőtte. Ideje változtatni, hogy olyan lehessen, aki eléri azokat a dolgokat, amikről eddig csak álmodozhatott. Mindig csak sóvároghatott valaki után, hiszen minden srácnak csak a barátja, bizalmasa lehetett. Imádták, mint egy édes kishúgot. Viszont ő nem volt hajlandó csak ezt látni benne, felszínre akarta hozni a bőre alatt alakuló nőt. Lucifer küldte-e hozzá, hogy elvegyenek a világtól egy tisztát, vagy csak az élet gondolta úgy, hogy ideje felnőni? A szavai méregként keserítették meg napjait, hogy ne legyen képes a kicsi kori énjével tovább együtt élni. Be kellett látnia, hogy meg kell érnie külsőleg, nem csak mentálisan. Viszont egy dologra nem készült fel. Ha a külvilág is észreveszi, hamarosan a felnőttkor küszöbéhez lép, minden annyira felgyorsul körülötte, hogy a dolgok kifolynak a keze közül, az események magukkal sodorják, nincs idő elmélázni, mi helyes, ki használ ki, mit lehetett volna okosabban csinálni…

Még az utolsó pillanatban, amikor már csak egy simítás volt hátra, megtorpanhatott volna. Hiába a kirívóbb ruhák, a smink, egy valamitől még mindig gyermeknek tűnt. A hosszú, óvodásan összefonott copfja. A legnagyobb keresztje, amely megvédte eddig. Amikor megszabadult tőle (hosszas, folyamatos unszolás után), készen állt arra, hogy annyi idősnek tűnjön, amennyi, és úgy is viselkedjen. Vegyesen fogadták, sokan meglátták az új lehetőségeket benne, mások gyászolták azt az eddig állandó és változatlan lányt, akit ismertek évek óta. Szinte sohasem változott egész élete folyamán, irtózott is mindig ettől, és most egy annyira száznyolcvan fokos fordulatot vett, amely túl soknak bizonyult. Nem tudta, mit várhat az új életétől, mégis volt, ahol alul-, máshol meg túlszámította a dolgokat, és amikor a legjobban kétségbe esett, mert nem viselte el a számára ismeretlen impulzusokat, magára hagyták. Ő annyit mondott, hogy most hagyja, hogy egyedül érvényesüljön. Eddig legalább kapott útmutatásokat tőle, amelyekről sokszor érezte, hogy egyoldalú érdekűek, mégis követte őket, mert legalább támpontokat kapott.

Ott állt egyedül, kétségbeesve, eddig mindenki szerette, és most megoszlott a tömeg. Sokakat megnyert, de pont azt nem tudta, akit akart volna, majdnem megfelelt annak, akinek elvárásai voltak vele szemben, de az most elengedte a kezét.

A lányok azt rebesgették, hogy elribancosodott, a fiúk máshogy kezdtek el nézni rá, de a tisztelet kiveszett a tekintetükből. Ekkor merült fel benne, hogy biztos, hogy szüksége volt erre?

Menekülni próbált, de már csak az új külsejével tehette, és felfelé már nem tudott, csak lefelé a sötétbe, az éjszakába, a mindent kikapcsoló szórakozásba. Kicsapongásai megszaporodtak, eddigi barátai eltünedeztek, mert nem ezt szerették meg régen, hanem valaki mást. Hiába bizonygatta, hogy ez is ő, hinni nem hitt neki senki. Ha találkozott ővele, csak azt hallotta tőle, hogy ő nem ilyenné akarta tenni. Talán nem csúszott volna le ide, ha nem hagyja egyedül akkor. Mit várt így tőle?

Csodálkozik, ha délben valakinek a kanapéján fetreng és nyöszörög?

–Tessék, hoztam neked is kólát, ez majd rendbe tesz kicsit. – Hallotta, ahogy a fémdobozt óvatosan a dohányzóasztalra teszik.

Fél szemét lehunyva nyújtózkodott az előre kinyitott ital után, majd a könyökére támaszkodva bánatosan elkezdte szürcsölgetni.

Ilyenkor, ha lett volna ereje, sikított volna, dühös volt önmagára, a lelke eltorzítójára. Mert nem igaz, hogy a külső csak látszat, belül lehetsz olyan, amilyen szeretnél. A külsőd alapján ítélnek, úgy bánnak veled, és te a külvilághoz viszonyulsz. Új barátokat kellene szereznie, akiknek természetes ez az énje, akik nem emlékeznek arra a kislányra, aki volt. Így nem tudnák hiányolni. A régiekből próbálná megmenteni azokat, akiket apró kompromisszumokkal képes lenne meggyőzni, hogy még ugyanúgy szerethető, tud ő olyan is lenni, mint hajdanán. Tudta, hogy idővel megtanulja, hogyan irányítsa az eseményeket, találna biztos társat maga mellé, aki ugyan szintén nincsen tisztában azzal, kit öltek ki belőle, milyen volt ő valaha, de elfogadná a jelenét.

Túl sokáig hagyták életben, és a hirtelen halált képtelen kezelni. Szent meggyőződése, gyilkosság történik, amikor valaki felnő. Valami elvész, amit soha többé nem lehet feléleszteni.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.02.11.