Major

Hajnal három felé járhatott, három, fekete kabátos alak vágott át a meredek domb gerincén. Sehol egy lélek, a csupasz betonra vetült rá az utcalámpa narancssárga fénye, sejtelmes árnyékokat vetve a kocsik alá. Szokatlanul csípős hideg lengte körbe a bérházakat, az utóbbi napokban már kezdett a tél felszakadozni, és teret hódítani a jó idő. Elöl ment egy vékony lány, nagy füles sapkában, kacskaringósan haladva, mellette egy srác próbált igazodni az útvonalához, mögöttük, lemaradva egy alacsonyabb és véznább fiú zsebre tett kézzel bandukolt csöndesen.

Átértek a domb túloldalára, és elhaladtak az amúgy mindig kék fénnyel ragyogó szolárium mellett, amely most sötétbe burkolózva várta, hogy másnap kinyithasson. Lent egy forgalmasabb út nyúlt el keresztben előttük, de ilyenkor alig egy-egy autó húzott el rajta, köztük egy fénydoboznak tűnő busszal.

– Nem látjátok, az nem az én buszom? – kérdezte az elöl lépkedő fiú, mire a többiek szemhunyorgatva megrázták a fejüket. – Azt írta a menetrend, hogy ötvenkor indul, még nincs is annyi! Egy óra múlva jön a következő!

– Lehet, hogy nem a Moszkváról indul akkor, hanem már a megállótól. Három perc alatt simán ideér – vonta meg a vállát a háta mögött baktató.

Sietősen bekanyarodtak jobbra a sarkon, de már akkor tudták, hogy úgysem érnek oda időben. Egy téglával kirakott épület mellett haladtak el, amely az út jobb oldalán magasodott, szemben a parkkal.

– Itt a katonai térképészet van, apuval sokat járunk ide régen – szólalt meg a sapkája alól egyszer csak a lány. – Ezen a kis ajtón kell bemenni, nem a nagy kapunál.

A többiek nem válaszoltak neki, csak hümmögtek valamit erre. Túl a zöldségesen el is érték a megállót. A fiú bosszankodva böngészte át a menetrendet, és keserűen megállapította: nem elég, hogy ennyi idő múlva jön a következő, egy fél órát még gyalogolnia is kell föl a hegyre ebben az átkozott hidegben, ráadásul a lábujjai is elfagytak mostanra.

– Nyugodtan menjetek haza, máskor is vártam rá egyedül – mondta udvariasan útitársainak, miközben reménykedve, toporogva a tér felé nézegetett, hátha mégse kell annyit itt szobroznia.

– Én még nem megyek haza, előbb sétálok egyet – közölte a lány bánatosan. Elég meggyötört hang szűrődött ki a nagy sapka alól, nem csoda, nem is olyan rég még sírt felháborodásában, kimerültségében. Olyannal gúnyolták őt mások, amit el akart már felejteni, de még mindig mélyen érintették, ráadásul nem fogadták el, hogy van, akivel csak barátkozni akar, nem csal ő meg senkit. Vádolták, még ha viccelődve is, amiből ha túl sokat hall, már túlzottan bántó. Amúgy is retteg, hogy nincs jövője, vagy ha van is, nem elég tartalmas számára. Vissza szeretett volna tekinteni olyan régre, amikor ezek a dolgok még nem aggasztották.

– Veled megyek – közölte rögtön az alacsonyabb fiú, és aggódva figyelte a lány arcát, amelyen hosszú, odaszáradt könnycsíkok fénylettek tompán. Úgy képzelte, hogy kettesben elmennek, megbeszélik nyugodtan a dolgokat, hiszen akkor képtelenség, amikor a lányra rájön a sírógörcs. De tudta, hogy ez meghiúsult, hiszen elment az az átkozott busz…

– Én is jövök veletek, mi a fenét csináljak egy órán keresztül… Hova megyünk?

– A Bölcsesség fájához – közölte a lány, és elindult át az úttesten. – A Majorba.

– Hova? – kérdezte a két srác értetlenkedve, miközben utána futottak.

– Az egy fa a Majorban. – Végiggázolt a túloldalt lévő, bokáig érő, zörgő sövényen, átbukdácsolt a villamossíneken, majd besétált egyenesen a kivilágítatlan parkba.

– Tele van minden hajléktalanokkal! – aggodalmaskodtak mögötte, de azért továbbra is követték.

– Ilyenkor már nincs itt senki, főleg ilyen hidegben… – legyintett, miközben biztos léptekkel haladt a szinte vaksötét ösvényeken. – Lehet, hogy át kell másznunk egy kerítésen, mert le van lakatolva a játszótér, remélem, a parkőrök nem vesznek minket észre.

Nem kérdeztek tőle semmit, csak némán osontak mögötte. Nem tudták mire vélni, hogy mit akar, hová is megy tulajdonképpen, nem igazán merték firtatni. Hamarosan el is érkeztek egy nappali fényben amúgy sötétkék, rácsos kerítéshez, amely körülölelte a park játszóterét. A telihold ezüstösen kék mázzal vonta be a máskor gyerekzsivajtól és visongatástól zengő homokozókat, csúszdákat és színesre festett mászókákat.

A lány kitapogatta a félhomályban, hogy nincsen a kapu lelakatolva, majd lassan, hogy ne nyikorogjon olyan éktelenül, kinyitotta, és besurrant rajta. Az őrház ablakai nem világítottak, talán nincs is itt senki.

Egyenesen egy nagy füves rész közepére sietett, ahol egy gyönyörű fa magányosan várt rá. Odafutott hozzá, átölelte a göcsörtös törzsét, amely gyerekkorában sokkal vastagabbnak tűnt. Nem bírta tovább, ismét elszorult a torka, és csöndesen zokogva bújt oda hozzá.

– Ez a Bölcsesség fája – szólalt meg végre kissé elcsukló hangon. – Mindig itt játszottunk a Matyival, a Petivel és a Szabival…

Nevek a múltból, amelyeket nem ismernek, semmi közük hozzá. Kínosan érezték magukat, zavartan összenéztek, és messziről figyelték a jelenetet. Egyszerűen nem tudták hova tenni, hogy miért mondja ezeket nekik.

Egyszer csak a lány elkezdett a táskájában kotorászni, és előkapta a mobilját. Annak a fényében elkezdte vizsgálgatni a fa törzsét, körüljárta, ujjait gyöngéden végigfutatta az öreg kérgen. Valamit lázasan keresett.

Érdeklődve közelebb merészkedtek, és ők is vizsgálgatni kezdték, mi lehet az, amire szüksége van.

– Gyere ide! – szólalt meg, és a vékonyabbik fiú tudta, hogy rá gondol, ezért odalépett mellé. – Nézd, ennek az odúnak szív alakja van. Régen sokkal inkább ilyen alakja volt, vagy csak én emlékszem rá úgy… – ujjával körberajzolta a formát, a fiú kivette a kezéből a telefont, hogy jobban megnézhesse a kis üreget.

Valamiféle megnyugvás kezdte elárasztani minden porcikáját, lelkesen továbbmesélt.

– Meg télen ugye mindent belepett a hó, de itt a réten egy sávban mindig megolvad, mert a föld alatt folyik az Ördögárok, és felmelegíti a talajt. – A sírástól imbolyogva megindult a játszótér közepén lévő ivókúthoz. – Itt állt egy sudár, fehér nyárfa. Ez volt az Évszakok fája, de évekkel ezelőtt kivágták. Egyszer lecsúsztam erről a kútról, és a széle felmetszette a mellkasomat. – Felfutott egy kőhalomra, amelyet színes kavicsokból kirakott teknősök díszítettek.– Ez pedig a Teknős-hegy, innen látni mindent, régen körben víz folyt le, de mivel a gyerekek mindig gátat építettek, a vizet elzárták. A lábánál lévő homokozót egy kőkígyó veszi körül, egyszer elcsúsztam rajta, felszakadt a szám, és az óvónéninek kellett etetnie ebédnél. – Könnyedén leszaladt onnan, amikor a fiúk odaértek melléje. – Ott azokon a rudakon sokat mászkáltam, egyszer leestem róla, és bevágtam a mellkasom, alig kaptam levegőt…

– Uh, az fájhatott!

 – Eléggé. – Gyámoltalan cikázása közben hirtelen megrendülten megtorpant. – Itt régen a kiscsúszda volt, be lehetett alá mászni, de látom, lebontották…

Alig időzött a romoknál, támolygott is tovább, rábökött a rugós libikókára. – Ettől a vacaktól mindig féltem. – Letért a kavicsos útról, be a bokrok közé egy vastagtörzsű irdatlan nagy fához, ezt is óvatosan megsimogatta. – Ez a Betegségek fája, amikor jön a nyári szünet, miatta minden tele lesz fehér szöszökkel, amire a Timi allergiás volt, ezért faleveleket tettünk az arcunk elé, hogy ne lélegezzük be. Jaj, az pedig arra a Szerelem fája, nem tudom, miért pont az, talán mert a levelei olyan szív alakúak… az pedig a Gyógyszerek fája!

Aztán ismét tovább úszott az emlékei között, őt követve a két fiú, mint valami árnyék. Meg akart nekik mindent mutatni, felidézni és továbbadni nekik. Bevette magát a játszótér legnagyobb bokrába, félénken haladt, mintha valami szentélybe lépett volna be, emlékeiben boltívként fonódtak a feje felett össze az ágak, látta a rajtuk átszűrődő napfényt, hallotta a kintről beszűrődő gyerekkacajokat. Az egyik ág leverte a szőrös füles sapkáját, kinőtte ezt a helyet, régen minden hatalmasabbnak tűnt.

– Az ágak között volt egy madárfészek, de soha nem lakott benne senki. Pár éve tövig levágtak itt mindent, csak a bokrok csonkja maradt meg, de megpróbált újranőni. Akkor vitték el a fészket is.

Kilépett a bokorpalota egyik kijáratán, és az őrház hosszan elnyúló fedett része alá ment. – Itt dohányoztak mindig a tanárnők…

A vékony fiú ekkor megtörte a néma döbbenet szülte csöndet, és odalépett hozzá. – Minden rendben van, szívem? – a lány azonnal a nyakába borult, rázkódva a bőgéstől átölelte.

– Ez a múltam – suttogta elfúlva a könnyektől, érezte, hogy túl patetikus, amiket mond, de nem érdekelte. – Ez vagyok én…

Kitépte magát az ölelésből, és elindult kifelé a játszótérről, a betonösvény melletti fára mutatott, és vidámabb hangon megjegyezte, hogy egyszer gyanta folyt ki belőle, és Dorkával rákenték a kilincsre, majd azon szórakoztak, hogy az emberek keze beleragad, amikor bejönnek.
A hosszú kavicsos úton, amelyet sűrű bokrok és nyáron virágzó bodzafák szegélyeztek, elindult a park fölé magasodó hófehér épület felé. A kék keretes, fekete ablakai mind komorak, bezzeg egyszer, amikor az állatkertből jöttek haza későn, minden ablaka úgy ragyogott, mintha ezer fénye lenne.

– Az a kicsi épület régen a kisiskola volt, de odaadták egy zeneiskolának, addig az elsősök és másodikosok ott elkülönülten lehetettek a nagyoktól…

– Az a nagy, milyen épület? – hallotta hátulról a kérdést.

–Az iskolám – felelte, majd belerúgott egy betonkockába. – Ez az izé eddig nem volt itt! Ott, a kőfalnál, régen lelógott az útra egy cseresznyefa. Dorkával mindig lopunk róla magunknak. Ezen a lépcsőn mindig halkan kellett ovis korunkban végigmenni, mert a nagyok bent tanultak. Amúgy az ott az ebédlő ablaka…

Felmentek a nagylépcsőn, és az iskola elé értek. A sarkon sajnálkozva megjegyezte, hogy leszedték az utca rémét, a postaládát – amelybe az óvodások mindig bevágták a fejüket –, mert már senki nem küld leveleket.

– Ez milyen kapu? – kérdezte meg a barátja, amikor a lány belesett egy faajtón, és konstatálta, hogy be van riasztózva.

– Gondolom a bejárata – felelte a másik fiú, aki nem számított ilyen emléktúrára hajnalban, legszívesebben már otthon lenne és aludna.

A lány továbbsietett, megmutatta, ki hol lakott az utcában, merre szállt le Gergő mindig a buszról, hogy a túloldali sebészetre vitték a sérült gyerekeket, hol van az átjáró az iskolából az oviba, ahol régen a dohányzó volt, de ugye beszüntették a rendelet miatt, hogy az ovinak a tornyos része sajnos a másik csoport termének a teteje, a kis füves részen vásárokat tartottak…

– Ezen a levezető úton, itt az óvoda mögött, egyszer megerőszakoltak egy csajt.

– Hogy mit csináltak? – hüledeztek a fiúk.

– Megerőszakolták… Meg ott az a kis kapu, a Lili és a Fatima kiszökött rajta, hogy perecet vegyenek, de arra nem gondoltak, hogy pénz is kell, és ezért visszajöttek. Jaj, ott meg a kertészház, ahonnan télen finom füstszag árad, mert még fával tüzelnek. A környező fákon pedig egy mókus lakott, de nem hiszem, hogy még él.

Ismét bevették magukat a parkba, a nyáron színpompás virágágyások mellett sétálva a lány messziről odaköszönt a Beethoven szobornak, és megjegyezte, hogy valószínűleg sosem pózolt fél pucéran egy vászonba csavarva.

– Utálok itt lenni – szólalt meg az alacsonyabbik fiú, aki majd elveszett a nagy fekete kabátjában –. Már konkrétan itt, ezen a helyen.

Rosszulesett ez a lánynak, mentegetőzni kezdett, hogy neki sem konkrétan ez a kedvenc helye, de egész gyerekkorában idejárt. Sőt, a Major három részre tagolódik, ez a szélső a gimnazistáké, ahova nem jelentkezett soha, mert úgyse vették volna fel, meg itt van a kutyafuttató, a középső szelet az igazi, és a másik oldalt van a templom. Elmesélte, hogy rabolták ki a tanárnőit fényes nappal ezeken a parkrészeket elválasztó szakaszon, ahol olyan jót szánkózott régen Nyuszival, amikor kicsik voltak, és mennyire jó volt, hogy az anyukája húzta őket a vastag havon.

– Azt hittem Nyuszinak elektromos szánkója volt, amely magától ment… – jegyezte meg rosszmájúan ismét a fiú.

– Nem, nem… akkor még nem – intette le a lány, majd tovább magyarázott. – A kisdomb logikusan a kis bobpálya, az a nagyobbik, arra messzebb, pedig a nagy szánkópálya. Amúgy régen… szipus meg mutogatós bácsi miatt hívták már ki ide a rendőröket, de mindig nappal. Nincs itt senki éjjel…

Azon az úton haladt, ahol mindig is ment tizenkét évig, amikor hazafelé igyekezett.

– Erre kellett befordulni, amikor a Coopereket futottuk körbe-körbe a parkban, a nagy nyári hőségben, a Boldi egyszer hányt is miatta, annyira túlerőltette magát. Meg ez a sportpálya, régen körbevették ráccsal, pont mint azt a messzebbit, de leszerelték, és többet nem rakták vissza. Itt "hipiszupiztunk" régen a lányokkal, mi találtuk ki. Az egy játék… a kosár, a rögbi és a pankráció keveréke.

Felvezette őket egy ferde ösvényen, ahol minden télen elbomlott egy döglött galamb, hála egy falánk dolmányos varjúnak. Megmutatta nekik azt a faágat, ahol egy töklámpás világított egyszer Halloweenkor, és pár napig a helyén is maradt, pedig mások mindig leszedik, tönkreteszik itt a dolgokat. Összefirkálják a köveket, laknak a bokrok között...

Kiértek a zebrához, és a lány megtorpant.

– Én eddig szoktam jönni, idáig tart a Major. Ha akarjátok, megnézhetjük a templomot is, de az nekem nem fontos, arra ritkán jártam, csak a karácsonyi koncert miatt…

– Ahogy akarod – válaszolták neki kedvesen a fiúk. Idővel megértették, hogy szüksége volt erre az utazásra, így tudta kifejezni az érzéseit, még ha ilyen különös és meghökkentő módon is. Mégsem mondták, hogy menjenek a plébánia felé, ezért a lány nem is erőltette.

Viszont észre vett egy hirdetőtáblát, amelyet a villamos egyik póznájára erősítettek legalább húsz éve. A háromarcú nő képével. Sosem tudta, hogy mit ábrázol, de ahogy jobban megnézték, kiderült, hogy egy éjjeli show csalogató plakátja.

– Ezt néztem éveken át? Egy night club plakátját?

A barátja félbeszakította az elmélkedését a gyermeki tudatlanságról. – Nekem vécére kell mennem… de nagyon.

– Itt a park, menj oda! – vonta meg a vállát a másik.

– Nem akarom az emlékeit bepiszkítani…

– Ugyan, az összes hajléktalan ezt teszi – nyugtatta meg a lány, bár roppantul értékelte, hogy ennyire tiszteletben tartja a parkot.

– Kibírom hazáig – emberelte meg magát.

Visszasétáltak a buszmegállóig, és végigvárták a maradék húsz percet, mire jött az a fránya busz. Megpróbálta ismét elküldeni a fiú őket, hogy nyugodtan menjenek haza, de a lány ragaszkodott hozzá, hogy végigvárják. Poénkodtak, hogy stoppolni kéne, hátha úgy előbb hazajut.

Nem egészen tíz perccel négy előtt megérkezett a busz, és csak ketten maradtak, kézen fogva elindultak vissza a fasor mentén. A lány néha még visszapillantott a park felé. Egész nap ez a hely járt az eszében, és végre visszatérhetett. Valahol kényelmetlenül érezte magát, hogy így mutatta meg nekik ezeket a helyeket. Viszont, ha nappal jött volna vissza, csalódott volna benne, hogy már nem ugyanolyan, mint régen. Így az éj fekete fátyla jótékony homályt vont a tárgyakra, hogy az emlékeiben lévő képekkel színezhesse ki a régi vonások sziluettjeit, és minden olyan legyen, mint mielőtt elhagyta volna a Majort.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.03.11.