Belzebub a fürdőkádban

Órákon át tartó, szünet nélküli bömbölés. Időnként megtűzdelve bűntudatot keltő, görcsös hüppögéssel, majd váratlanul újból feltörő hangos visítás, és további artikulálatlan, nyálas, vörösödő fejű, kisírt szemű hisztizés.

Ilyen típusokkal annyira könnyű összefutni, talán még szégyellem is, hogy régebben közéjük tartoztam, ráadásul az elvetemültebb fajtából.

Ott vannak mindenhol, a szomszédból éjjelenként áthallatszódva a túl vékony falakon, mert nem akarnak lefeküdni aludni, fürdeni menni, kijönni a kádból, fésülködni, felöltözni, fogat mosni, abbahagyni a játékot, vagy csak olyan világfájdalom éri őket, amelynél borzalmasabbat apró fejükben el sem tudnak képzelni. Például nem kapcsolhatják be a tévét. De előfordulnak a boltokban, amikor nem kapják meg a kiszemelt csokit, cukorkát vagy azt a játékot, amely a díszes, színes-szagos csomagolás miatt csábító, és úgy érzik, nélküle kevesebbek, de pár hét múlva úgy megunják, hogy többé hozzá se nyúlnak, vagy hamar eltörnek valamit benne, és így válik haszontalanná, feleslegesen megvett kacattá. De azért megpróbálkoznak egy kiadós sírással, hátha a kedves anyuka megsajnálja őket. Az utcákon is gyakori a gyereksírás, amit még a buszok dübörgése, a kocsik dudálása se tud elnyomni. Nyáron tartják a nagy utcai inváziót, amikor mindent ellepnek a babakocsik, öt percig se lehet úgy sétálni, hogy egy vakmerő totyogós ne tépje ki a pracliját az anyukája kezéből, és eléd tántorogjon, vagy ne láss egy gömbölyödő hasú kismamát a megállíthatatlan utánpótlás jeleként. A játszóterek zsibongó és pillanatra se nyugvó hangzavaráról ne is beszéljünk, ahol a gügyögő, cserfes kis hangok még zavarosabbá teszik az összhatást.

Életkoruk változó, igazából születésüktől fogva zajforrásként funkcionálnak, és amint beszélni tudnak, már nem csak arra használják eme képességüket, hogy jelezzék, éhesek, aludni akarnak, vagy tisztába kell őket tenni, hanem megjelennek vadabb kívánságaik, amikkel a korukra jellemző önző akaratossággal megfűszerezve elviselhetetlen eredményekre képesek, amennyiben nem biztosítják őket arról, hogy óhajuk teljesülni fog. Hány éves korukig tart ez? Jellem és nevelés kérdése, meg persze a szóban forgó egyed makacságán múlik.

Nem mondom, hogy mindenki ilyen, de a többség így kezdte. Apró zsarnokként, aki képes bármit tönkretenni, megkeseríteni, legyen szó éjjeli békéről vagy a szülő és a környezet nyugalmáról. Tudják, hogy ezzel elérhetnek sok mindent. Ráadásul, ha felfedezik, hogy helyzetük kilátástalan, rákontráznak, nehogy ennyivel megússzák a velük olyan kegyetlenül elbánóak. Persze, ha épp nincs elérendő cél, akkor a külvilág felé tündérinek, ennivalónak, merő bűbájnak mutatják magukat, jó hatásosan rád néznek hatalmas szemükkel és pufók arcukkal, arra várva, hogy elalélj bájosságuktól, visszanevess rájuk, mert akkor nekik újabb indokuk van hangosan gőgicsélni, így megint zajt kiadni magukból, sőt egy újabb embert csavarni az ujjuk köré, aki azt hiszi, hogy a világ legaranyosabb jelenségével találkozott. Ha viszont az ember zordan szemléli őket, mert tudja, mikre képesek az ilyen apró teremtmények, akkor dühösen és értetlenül pillognak a cumi mögül az őket leleplezőkre. Mert mégis, micsoda dolog, ha valaki tudja róluk, hogy milyen követelőző és szülőfárasztó életmódot folytatnak valójában.

Pontosan ilyen volt Bence is. Egy ízig vérig hisztibajnok. Apróbb korában, színházi előadásoknál ügyesen kiharcolta, hogy anyja letegye a földre, mert már elviselhetetlenül sokat ficergett az ölében, sikerének örömmámorában rögtön a szék alatt, a félhomályos utat megvilágító lámpát kezdte elégedetten rágcsálni, és amikor rajtakapták, még neki állt feljebb, és tört ki szívszaggató sírásban. A többi néző megbotránkozva figyelte a kétségbeesetten őt elhallgattatni próbáló szülőket, hiszen biztos komoly oka van a kicsinek sírni, miért nem viszik ki, és oldják meg. Miért hagyják itt bent szenvedni az előadáson ezt a szegény kisbabát? Kegyetlen szülők.

Imádott a fürdőkádban pocsálni órákat, a habot fölragasztotta szakállnak, a csempe tükröződésében gyönyörködött ősz arcdíszében, amely idővel sercegve eltűnt róla. A víz rendeltetésszerűen buborékokat magával sodorva lefolyt a kád peremén, versenyeztette őket, hogy melyik csepp ér le elsőként, és csak gyűlt a padlón a sok győztes, a fürdő kezdett kihűlni, de ha Bencét megpróbálták kiimádkozni, abból óriási perpatvar lett. Dühösen csapkodni kezdett apró ökleivel, ezzel még több vizet zúdítva a fürdőszobaszőnyegre. Hiába mondták a szülei, hogy a víz jól viszi a hangot, az egész ház hallja, Bencét ez még jobban felbátorította. Még nagyobb közönségnek üvölthette el, micsoda igazságtalanság készülődik ott, már közelítenek is felé a puha törülközővel, hogy kiragadják a varázslatos kádvilágból.

Nagyobbacska korában már nem rendezett mindenért akkora nagy felhajtást, mégis egy igen tanulságos esetnél találkoztam vele.

Kissé türelmetlenül üldögéltem a sok várakozástól a fogorvosnál, amikor a kipárnázott ajtó túloldaláról élénk veszekedés ütötte meg a fülemet.

– Bence, nyisd ki a szádat! – mondhatta talán a doktor úr. – Így nem tudom beadni a szurit!

– Csak egy pillanatra nyisd ki! – hallatszódott elkeseredetten az apja hangja.

– Nyisd ki a szád, kérlek! Nem fog beletörni a tű az ínyedbe!

– Ne húzd az időt, rengetegen várnak még utánad!

– Nem kell félni tőle! Csak nyisd… ennél nagyobbra!

– Nem megy… – nyöszörögte odabent sírásra álló szájjal a már nyolcéves kisfiú.

Idekint a többi páciens össze-összesúgott a kiszűrődő hangokat hallva. Az egyik nagymama vidoran megjegyezte, hogy ez a  fiú még egész csendes, az előző kislány eszméletlen, milyen sikoltozást vágott le. Szegény unokájának már az sok volt, és elment minden bátorsága a vizsgálattól, de Bence tiltakozása csak még jobban erősítette benne a hitet, hogy nem tanácsos oda bemennie.

Hamarosan feladta a küzdelmet az orvos, és kiküldte megnyugtatni Bencét az apjával, addig legalább el tud látni egy másik beteget, és halad  a sor. Fél füllel belehallgattam Bence apukájának szavaiba. Elmondta neki újból, hogy egyszerűen képtelenség, hogy beletörjön a tű a szájába, tény, picit fájni fog, de hősiesen ki kell állnia.

– Te is kaptál már ilyet? – kérdezte kimerülten az eddigi hadakozástól.

– Csak egyszer, amikor először húzták ki az egyik fogam. Amikor másodszorra kellett, az egy baleset miatt volt, akkor már nem kértem… de nem azért, mert annyira fáj. Csak nem szeretem, hogy utána elzsibbad az arcom. Egyszerűen el kell viselni, mert ennél sokkal rosszabb dolgokat is el kell majd tűrnöd az életben – megnyugtató volt a hangja, legalább tíz percen át próbált erőt önteni megrettent fiába. – Most szépen visszamegyünk, és hagyod, hogy beadják, rendben?

Befelé menet összeakadt a tekintetünk Bence apukájával, elnézően elmosolyodtunk mind a ketten,  amivel ő bocsánatot kért, én pedig megnyugtattam, hogy a gyerekek már csak ilyenek.

Amikor kijöttek várni, hogy az érzéstelenítő hatni kezdjen, Bence kénytelen kelletlen elismerte, hogy túlélhető a dolog, a tű sem tört ketté, de azért roppant kellemetlen élményként könyvelte el az esetet.

Miután én is végeztem a fogak gyógyítójánál, hazafele még mindig Bencén járt az eszem. Ha nincs ott az apukája, hogy megnyugtassa, ki tudja, mennyi ideg tiltakozhatott volna. Ekkor felharsant a villamosban egy éktelenül síró kisbaba szirénázó hangja. Gondoltam, az anyukája hamar elcsendesíti, mert a fülemben szóló zenét is sikerült túlvisítania. Tíz perc után kezdett elszállni minden reményem, és egyre türelmetlenebbül pillantgattunk oda a többi utassal. Minden nő, leendő vagy már anyai szerepben, esetleg már nagymamaként tündöklő is, csak mérgesen és felháborodva nézte a küszködő anyukát, akinek két nagyobbik csemetéjét sikerült ugyan továbbra is csöndben tartania, holott még egyikük se érte el az öt évet, de a legkisebb karjában tartottal sehogy sem boldogult, bárhogy rázta, bárhogy búgott a fülébe, hogy most már aztán elég legyen, bogaram.

Egyszer csak egy idős bácsi jelent meg előttük. Vatta haja már csak két oldalt tapadt a fejéhez, drapp zakóját a meleg ellenére is magára öltötte, az élére vasalt inggel együtt, nadrágját az öv már nem is a derekán, hanem egészen a  bordájánál tartotta meg. Igazi, régimódi típusú bácsi. Kicsit görnyedten odahajolt az aprósághoz, aranyosan rámosolygott, és mondott pár szót neki, majd olyan szeretettel mosolygott rá ismét, mintha az unokája lenne. Meglepetésemre csönd lett. Elég volt ennyi, és a kisgyerek lelke helyre állt. Annyit furcsálltam csupán, hogy egy nő sem jött oda hozzá, egyedül ez a kedves úr. Pedig az a sztereotípia élt bennem, hogy a nők jobban értenek a gyerekekhez.

Végeredményben arra jutottam, legyen bármennyire toporzékolós vagy bömbölős, nincs az az elvetemült ördögfióka, aki ne szelídülne meg, ha kellő ideig nyugtatgatják a legnagyobb hidegvérrel és odafigyeléssel. A férfiak nyugodtabb típusok feleségeiknél, akik belefáradtak a sok harcba, és nem olyan frissült erővel tudnak fellépni ellenük. Már csak az a kérdés, hogy kinek van ekkora türelme hozzájuk, amikor ők minden áldott pillanatban képesek feléleszteni magukban a bennük lappangó kis zajos szörnyeteget?

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.06.12.