Szeretek...

Szeretek hajnalban ébren lenni, és a gép előtt pötyögve megvárni a pirkadatot, szeretek a nap legkülönbözőbb szakaszában teát főzni, hogy a gyümölcsillat körbelengje a lakást, vagy az erősre főzött feketében gomolyogva eloszoljon a tej, és furcsa szürkésbarna színe legyen, mintha kávét innék, vagy beülni egy teaházba, ahol kellemesen elcseveghetek egy puha kanapén, vagy magammal vinni az utcára, hogy felmelegítse a kezemet. Szeretek esőszagban sétálni a párás parkokban és erdőkben, és az élénkzöld faleveleket figyelni a szürke égbolt előtt, zörögni a sárgásvörös avarban a tornacipőmmel, elnyújtózni egy padon vagy egy füves domboldalon és csak süttetni magam, miközben a napszemüvegem az orromon csücsül, vagy a kezemet belemeríteni a medencébe, és csak kavargatni az égszínkék csempétől tündöklő vizet, esetleg ködben bolyongani egy réten, vagy egy bükkösben, ahol amúgy messze el kéne látni a völgyben. Szeretek a moziban popcornt tömni magamba a bíbor fotelekbe süppedve, miközben nagyokat szürcsölök a kólámból, és hatalmas vásznon élvezhetem a filmeket, vagy otthon görnyedni a monitor előtt, és a végén annyira meghatódni, hogy levegőt nem kapok a bőgéstől, és utána a könnycseppeket törölgethetem ki a klaviatúra közül, esetleg valakihez odabújva néha el-elszunnyadni nézés közben, vagy együtt vinnyogni a párnába a röhögéstől. Szeretek koncerten az első sorban csápolni és tudni az összes dalt kívülről, hajnalban hazavánszorogni porosan egy fesztiválról, és megbotlani a lépcsőre rakott ebédemben, ritmusra tapsolni és üvölteni egyszerre a közönséggel, leülni valaki lábfejére az egész napos várakozás közben, pont elkapni egy pengetőt, átutazni akár fél kontinenst is egy koncert miatt, éjnek idején bárgyún mosolyogni, amikor a kedvenc zenészem a copfjaimmal játszik, vagy halálra rémíteni a nézésemmel, amikor felveti, hogy hajnal háromkor nem az utcán kéne bolyonganom. Szeretek egyedül sétálni idegen városokban, mintha odavalósi lennék, felmenni minél magasabb helyekre, leülni a domb tetején lévő templom lépcsőjére, egy általam plintyogósnak nevezett zenét hallgatni, és érezni, ahogy a város a lábam alatt él és mozog, és soha nem áll meg. Szeretek az iskolai folyosón sétálni ki az udvarra, odaillő zenét hallgatni, figyelni a diákokat, és arra gondolni, hogy én biztos szebb és okosabb vagyok náluk, mert csak, és ők mind engem csodálnak. Ez amúgy igaz. Szeretek egy bőrkanapéban hátradőlni a kedvenc kocsmámban sört vagy jeges forralt bort kortyolgatva mélyeket szippantani a cigarettámból, és magasan a fejem fölé fújni, miközben valami régi rock szám szól, és körülöttem a többiek nevetése tölti meg élettel a helyet. Szeretek órákig a kádban pancsolni, miközben a dugót bámulom, vagy a csapon eltorzult önarcképem bámulni, habszakállat ragasztani magamnak, a lecsurgó vízcseppeket versenyeztetni, a törülközőből elegáns estélyit kreálni. Szeretek néha úgy viselkedni, mintha nekem lenne a világon a legnagyobb bajom, úgy tenni, mintha magamba lennék fordulva, pedig közben csak nincs kedvem másokkal foglalkozni, csak a fejemben kavargó gondolatokkal, arról, hogy mit szeretek és mit utálok. Szeretek azon gondolkozni, mit utálok, s ha már itt tartunk, sok ilyen van, mint a buta és értetlen emberek, a csontig hatoló hideg, amikor szépen akarok felöltözni, és ezért nem elég vastag a ruhám, vagy, hogy mindig fáj valamim, a bokám, a térdem, a tüdőm, a fejem, a lelkem, mert valami mindig van, és azt is, hogy ugyanazokat a hibákat követem el, viszont nem akarok csak a rosszról beszélni. Szeretek a tükör előtt egy dalt tátogva táncikálni és mórikálni magam, elképzelni magam az általam kitalált történetekben, álmodozni a legfontosabb anyag közben az órán, figyelni a galambokat a háztetőn, elmerengeni a lehulló virágszirmon, a falevélen, amelyet felkapott a szél, a hóban tekergő lábnyomösvényeken, és a tengeren végignyúló fényhídon, amelyet a hold világít meg egy forró mediterrán estén. Szeretek hinni butaságokban, hazudni, okoskodni, csinosnak lenni, büszke lenni magamra, sikkesebbnek tűnni, mint amilyen vagyok, nevettetni, túlpörögni, játszani, írni, futni, amikor boldog vagyok, teát inni, olvasni a paplan alá gubózódva, zenét hallgatni bárhol és bármilyen mennyiségben, tündökölni irodalmon, mert ahhoz tényleg értek. Szeretek sárkánymaketteket összerakni, rendezgetni a könyvespolcom, a plüssállataimmal aludni, a tévé elé tálcán bevinni a reggelim, vagy egy újságba merülve epres joghurtot eszegetni, de a banános és a barackos ellen se fogok tiltakozni, hozzá kiflit fogyasztani tejjel, régen májkrémmel, most felvágottal és pici piros vagy nagy fehér retekkel, szezonálisan snidlinggel, amelyet apu készletéből csenek el. Szeretek kék cuccokat használni, főleg ha fogkeféről van szó vagy kanálnyélről, és fekete dolgokat hordani kockás sállal, és usánkával, bőrdzsekit napszemüveggel, ünneplőt viselni, végig ugrándozni az utcán tornacipőben, vagy végigkopogni óraközben a néma folyosón, és orvul mélyen kivágott blúzt felvenni, mert imádom számolni hányan néznek meg tíz másodperc leforgása alatt. Szeretek zavaros, őrült, elvetemült és beképzelt lenni, sokat beszélni, veszekedni apróságokon, parancsolgatni és kiabálni, vagy legalább is selypegni, mint egy négyéves, bizonyos esetekben raccsolni vagy orosz akcentussal beszélni tesi órán, és Dimitrinek hívni magam egyes szám harmadik személyben. Szeretek nyakon harapni embereket, hirtelen megijeszteni őket, nekifutásból rájuk ugrani, látványosan bosszantani őket, vagy sunyin megcsikizni. Szeretek felmászni egy sziklára kötelek és sisak nélkül, homokvárat építeni, és vizesárkot ásni a kezemmel, nevet adni a fáknak, gyerekes lenni, köveket gyűjteni, pókhálót böködni. Szeretek embereket állatneveken hívni, és nem csak merő sértésből, de azt is szeretem, ha engem pocoknak vagy kisdenevérnek szólítanak. Szeretek odalenni valamiért vagy valakiért, szeretek szerelmes lenni, legfőképp az érzésbe, de leginkább az életbe. Szeretek Én lenni.

Szádeczky-Kardoss Klára

2013.04.28