Hanyatlás

Ólomnehézséggel húzta le valami a szemhéját. Megpróbálta kinyitni a szemét, de csak undok villódzások törtek át a pillái között. Tompán hallotta a zúgást és az üvöltést maga körül, a fejét pedig hol az egyik, hol másik irányba vonzotta az eldobált, sörtől ragacsos poharakkal borított padló. Ilyenkor mintha megállna az idő, a mindent betöltő kábultság szentségében egyetlen mondat rémlik fel előtte, az, hogy aludjon. Akkor talán abbamaradna a nyelvét megbénító hányinger. Ereje se maradt, hogy megállapítsa, mennyire pocsékul van, az motoszkált csak a fejében, bár vége lenne az egésznek, soha többé nem tenne ilyet. Ilyet többé nem akar érezni, kínzóbb, mintha láva ömlene végig az erein, és belülről égetné szét a testét.

Sötétség. A teste kimerült, elgyötört, de végre nem sajog. A háta valami puhába lapul bele, a feje viszont kicsit keményebbnek támaszkodik, de most így jó, igazából bármi jobb annál. Magánál volt, fülelni kezdett, de még legalább egy fél óráig nem nyitotta ki a szemét, vagy hosszabb ideig annál? Nem érzékelte reálisan az időt, lehet, időnként el is bóbiskolt.

Egyszer a nevét vélte hallani, ezért minden erejét megfeszítve felemelte a fejét, és körbenézett. Hunyorgott, mint a mély álomból ébredő, akinek a szobájában hirtelen felkapcsolják a villanyt.

– Hány óra? – A hangja rekedt, mint aki egész éjjel ordibált valami füstös helyen. Hurutosan kezdett el köhögni, hogy kitisztítsa a torkát, valami undok lepedék telepedett a légcsövére.

– De friss valaki! – gúnyolódott egy ismerős hang. – Elég későn ahhoz, hogy összeszedd magad!

Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy egy bőrkanapén hever, a ruhája dohány- és sörszagú, mellette pedig egy üres műanyag lavór árválkodott odakészítve. Szinte megnyugodva hanyatlott vissza fekhelyére, biztonságban volt.

Egy éve kezdődött, akkor ismert meg valakit. Akkor sem lehetett csendes és visszahúzódó jellemű lánynak mondani, erről szó sem volt. Csak nem a vadul bulizó típusba tartozott, esténként otthon filmezett, olvasgatott, beszélgetett a többi barátjával, akik szintén a lakásuk védelmében töltötték az estéjüket. Még azt sem lehet mondani, hogy minden pont akkor fordult meg, amikor összebarátkozott vele. Lassú folyamat, amíg minden megváltozott, ám az utolsó lépés, amely véglegessé tette az átalakulást… Utána minden túl hirtelen indult be. Eleinte úgy érezte, hogy erre várt, csak még bele kell szoknia, ám rá kellett döbbennie, hogy elvesztett valamit végleg. A gyermeki lelket önmagában. Túl sokáig bújhatott meg a kislány álarca mögött, ha akart, lehetett koravén, amikor éretten viselkedett, de ha butaságot csinált, mentegetőzhetett, hogy még csak egy gyerek. Általában úgy tekintett önmagára, mint mély gondolkodású egyéniségre, aki egy kicsi ember testébe van zárva, ezért mások is így kezelik. Meg sem fordult a fejében, hogy kora alapján már simán élhetne úgy, mint azok. Szép csöndben a környezete utolérte önmagát, de ő az örök gyerek maradt. Egy mókás kis Pán Péter, bájos és elbűvölő külsővel, amely még a látszólagos tudatlanságból fakadt. Igazából csak tapasztalatlan volt. Mindenki megszokta, hogy olyan, mint valami bohókás rajzfilmfigura, aki ugyan beszél dolgokról, de soha nem teszi meg őket. Maga se tudta, hogy meddig mehetett volna ez így, ha nem találkoznak. Apránként teletömte a fejét azzal, miszerint jelenlegi helyzetét immár kinőtte. Ideje változtatni, hogy olyan lehessen, aki eléri azokat a dolgokat, amikről eddig csak álmodozhatott. Mindig csak sóvároghatott valaki után, hiszen minden srácnak csak a barátja, bizalmasa lehetett. Imádták, mint egy édes kishúgot. Viszont ő nem volt hajlandó csak ezt látni benne, felszínre akarta hozni a bőre alatt alakuló nőt. Lucifer küldte-e hozzá, hogy elvegyenek a világtól egy tisztát, vagy csak az élet gondolta úgy, hogy ideje felnőni? A szavai méregként keserítették meg napjait, hogy ne legyen képes a kicsi kori énjével tovább együtt élni. Be kellett látnia, hogy meg kell érnie külsőleg, nem csak mentálisan. Viszont egy dologra nem készült fel. Ha a külvilág is észreveszi, hamarosan a felnőttkor küszöbéhez lép, minden annyira felgyorsul körülötte, hogy a dolgok kifolynak a keze közül, az események magukkal sodorják, nincs idő elmélázni, mi helyes, ki használ ki, mit lehetett volna okosabban csinálni…

Még az utolsó pillanatban, amikor már csak egy simítás volt hátra, megtorpanhatott volna. Hiába a kirívóbb ruhák, a smink, egy valamitől még mindig gyermeknek tűnt. A hosszú, óvodásan összefonott copfja. A legnagyobb keresztje, amely megvédte eddig. Amikor megszabadult tőle (hosszas, folyamatos unszolás után), készen állt arra, hogy annyi idősnek tűnjön, amennyi, és úgy is viselkedjen. Vegyesen fogadták, sokan meglátták az új lehetőségeket benne, mások gyászolták azt az eddig állandó és változatlan lányt, akit ismertek évek óta. Szinte sohasem változott egész élete folyamán, irtózott is mindig ettől, és most egy annyira száznyolcvan fokos fordulatot vett, amely túl soknak bizonyult. Nem tudta, mit várhat az új életétől, mégis volt, ahol alul-, máshol meg túlszámította a dolgokat, és amikor a legjobban kétségbe esett, mert nem viselte el a számára ismeretlen impulzusokat, magára hagyták. Ő annyit mondott, hogy most hagyja, hogy egyedül érvényesüljön. Eddig legalább kapott útmutatásokat tőle, amelyekről sokszor érezte, hogy egyoldalú érdekűek, mégis követte őket, mert legalább támpontokat kapott.

Ott állt egyedül, kétségbeesve, eddig mindenki szerette, és most megoszlott a tömeg. Sokakat megnyert, de pont azt nem tudta, akit akart volna, majdnem megfelelt annak, akinek elvárásai voltak vele szemben, de az most elengedte a kezét.

A lányok azt rebesgették, hogy elribancosodott, a fiúk máshogy kezdtek el nézni rá, de a tisztelet kiveszett a tekintetükből. Ekkor merült fel benne, hogy biztos, hogy szüksége volt erre?

Menekülni próbált, de már csak az új külsejével tehette, és felfelé már nem tudott, csak lefelé a sötétbe, az éjszakába, a mindent kikapcsoló szórakozásba. Kicsapongásai megszaporodtak, eddigi barátai eltünedeztek, mert nem ezt szerették meg régen, hanem valaki mást. Hiába bizonygatta, hogy ez is ő, hinni nem hitt neki senki. Ha találkozott ővele, csak azt hallotta tőle, hogy ő nem ilyenné akarta tenni. Talán nem csúszott volna le ide, ha nem hagyja egyedül akkor. Mit várt így tőle?

Csodálkozik, ha délben valakinek a kanapéján fetreng és nyöszörög?

–Tessék, hoztam neked is kólát, ez majd rendbe tesz kicsit. – Hallotta, ahogy a fémdobozt óvatosan a dohányzóasztalra teszik.

Fél szemét lehunyva nyújtózkodott az előre kinyitott ital után, majd a könyökére támaszkodva bánatosan elkezdte szürcsölgetni.

Ilyenkor, ha lett volna ereje, sikított volna, dühös volt önmagára, a lelke eltorzítójára. Mert nem igaz, hogy a külső csak látszat, belül lehetsz olyan, amilyen szeretnél. A külsőd alapján ítélnek, úgy bánnak veled, és te a külvilághoz viszonyulsz. Új barátokat kellene szereznie, akiknek természetes ez az énje, akik nem emlékeznek arra a kislányra, aki volt. Így nem tudnák hiányolni. A régiekből próbálná megmenteni azokat, akiket apró kompromisszumokkal képes lenne meggyőzni, hogy még ugyanúgy szerethető, tud ő olyan is lenni, mint hajdanán. Tudta, hogy idővel megtanulja, hogyan irányítsa az eseményeket, találna biztos társat maga mellé, aki ugyan szintén nincsen tisztában azzal, kit öltek ki belőle, milyen volt ő valaha, de elfogadná a jelenét.

Túl sokáig hagyták életben, és a hirtelen halált képtelen kezelni. Szent meggyőződése, gyilkosság történik, amikor valaki felnő. Valami elvész, amit soha többé nem lehet feléleszteni.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.02.11.

Major

Hajnal három felé járhatott, három, fekete kabátos alak vágott át a meredek domb gerincén. Sehol egy lélek, a csupasz betonra vetült rá az utcalámpa narancssárga fénye, sejtelmes árnyékokat vetve a kocsik alá. Szokatlanul csípős hideg lengte körbe a bérházakat, az utóbbi napokban már kezdett a tél felszakadozni, és teret hódítani a jó idő. Elöl ment egy vékony lány, nagy füles sapkában, kacskaringósan haladva, mellette egy srác próbált igazodni az útvonalához, mögöttük, lemaradva egy alacsonyabb és véznább fiú zsebre tett kézzel bandukolt csöndesen.

Átértek a domb túloldalára, és elhaladtak az amúgy mindig kék fénnyel ragyogó szolárium mellett, amely most sötétbe burkolózva várta, hogy másnap kinyithasson. Lent egy forgalmasabb út nyúlt el keresztben előttük, de ilyenkor alig egy-egy autó húzott el rajta, köztük egy fénydoboznak tűnő busszal.

– Nem látjátok, az nem az én buszom? – kérdezte az elöl lépkedő fiú, mire a többiek szemhunyorgatva megrázták a fejüket. – Azt írta a menetrend, hogy ötvenkor indul, még nincs is annyi! Egy óra múlva jön a következő!

– Lehet, hogy nem a Moszkváról indul akkor, hanem már a megállótól. Három perc alatt simán ideér – vonta meg a vállát a háta mögött baktató.

Sietősen bekanyarodtak jobbra a sarkon, de már akkor tudták, hogy úgysem érnek oda időben. Egy téglával kirakott épület mellett haladtak el, amely az út jobb oldalán magasodott, szemben a parkkal.

– Itt a katonai térképészet van, apuval sokat járunk ide régen – szólalt meg a sapkája alól egyszer csak a lány. – Ezen a kis ajtón kell bemenni, nem a nagy kapunál.

A többiek nem válaszoltak neki, csak hümmögtek valamit erre. Túl a zöldségesen el is érték a megállót. A fiú bosszankodva böngészte át a menetrendet, és keserűen megállapította: nem elég, hogy ennyi idő múlva jön a következő, egy fél órát még gyalogolnia is kell föl a hegyre ebben az átkozott hidegben, ráadásul a lábujjai is elfagytak mostanra.

– Nyugodtan menjetek haza, máskor is vártam rá egyedül – mondta udvariasan útitársainak, miközben reménykedve, toporogva a tér felé nézegetett, hátha mégse kell annyit itt szobroznia.

– Én még nem megyek haza, előbb sétálok egyet – közölte a lány bánatosan. Elég meggyötört hang szűrődött ki a nagy sapka alól, nem csoda, nem is olyan rég még sírt felháborodásában, kimerültségében. Olyannal gúnyolták őt mások, amit el akart már felejteni, de még mindig mélyen érintették, ráadásul nem fogadták el, hogy van, akivel csak barátkozni akar, nem csal ő meg senkit. Vádolták, még ha viccelődve is, amiből ha túl sokat hall, már túlzottan bántó. Amúgy is retteg, hogy nincs jövője, vagy ha van is, nem elég tartalmas számára. Vissza szeretett volna tekinteni olyan régre, amikor ezek a dolgok még nem aggasztották.

– Veled megyek – közölte rögtön az alacsonyabb fiú, és aggódva figyelte a lány arcát, amelyen hosszú, odaszáradt könnycsíkok fénylettek tompán. Úgy képzelte, hogy kettesben elmennek, megbeszélik nyugodtan a dolgokat, hiszen akkor képtelenség, amikor a lányra rájön a sírógörcs. De tudta, hogy ez meghiúsult, hiszen elment az az átkozott busz…

– Én is jövök veletek, mi a fenét csináljak egy órán keresztül… Hova megyünk?

– A Bölcsesség fájához – közölte a lány, és elindult át az úttesten. – A Majorba.

– Hova? – kérdezte a két srác értetlenkedve, miközben utána futottak.

– Az egy fa a Majorban. – Végiggázolt a túloldalt lévő, bokáig érő, zörgő sövényen, átbukdácsolt a villamossíneken, majd besétált egyenesen a kivilágítatlan parkba.

– Tele van minden hajléktalanokkal! – aggodalmaskodtak mögötte, de azért továbbra is követték.

– Ilyenkor már nincs itt senki, főleg ilyen hidegben… – legyintett, miközben biztos léptekkel haladt a szinte vaksötét ösvényeken. – Lehet, hogy át kell másznunk egy kerítésen, mert le van lakatolva a játszótér, remélem, a parkőrök nem vesznek minket észre.

Nem kérdeztek tőle semmit, csak némán osontak mögötte. Nem tudták mire vélni, hogy mit akar, hová is megy tulajdonképpen, nem igazán merték firtatni. Hamarosan el is érkeztek egy nappali fényben amúgy sötétkék, rácsos kerítéshez, amely körülölelte a park játszóterét. A telihold ezüstösen kék mázzal vonta be a máskor gyerekzsivajtól és visongatástól zengő homokozókat, csúszdákat és színesre festett mászókákat.

A lány kitapogatta a félhomályban, hogy nincsen a kapu lelakatolva, majd lassan, hogy ne nyikorogjon olyan éktelenül, kinyitotta, és besurrant rajta. Az őrház ablakai nem világítottak, talán nincs is itt senki.

Egyenesen egy nagy füves rész közepére sietett, ahol egy gyönyörű fa magányosan várt rá. Odafutott hozzá, átölelte a göcsörtös törzsét, amely gyerekkorában sokkal vastagabbnak tűnt. Nem bírta tovább, ismét elszorult a torka, és csöndesen zokogva bújt oda hozzá.

– Ez a Bölcsesség fája – szólalt meg végre kissé elcsukló hangon. – Mindig itt játszottunk a Matyival, a Petivel és a Szabival…

Nevek a múltból, amelyeket nem ismernek, semmi közük hozzá. Kínosan érezték magukat, zavartan összenéztek, és messziről figyelték a jelenetet. Egyszerűen nem tudták hova tenni, hogy miért mondja ezeket nekik.

Egyszer csak a lány elkezdett a táskájában kotorászni, és előkapta a mobilját. Annak a fényében elkezdte vizsgálgatni a fa törzsét, körüljárta, ujjait gyöngéden végigfutatta az öreg kérgen. Valamit lázasan keresett.

Érdeklődve közelebb merészkedtek, és ők is vizsgálgatni kezdték, mi lehet az, amire szüksége van.

– Gyere ide! – szólalt meg, és a vékonyabbik fiú tudta, hogy rá gondol, ezért odalépett mellé. – Nézd, ennek az odúnak szív alakja van. Régen sokkal inkább ilyen alakja volt, vagy csak én emlékszem rá úgy… – ujjával körberajzolta a formát, a fiú kivette a kezéből a telefont, hogy jobban megnézhesse a kis üreget.

Valamiféle megnyugvás kezdte elárasztani minden porcikáját, lelkesen továbbmesélt.

– Meg télen ugye mindent belepett a hó, de itt a réten egy sávban mindig megolvad, mert a föld alatt folyik az Ördögárok, és felmelegíti a talajt. – A sírástól imbolyogva megindult a játszótér közepén lévő ivókúthoz. – Itt állt egy sudár, fehér nyárfa. Ez volt az Évszakok fája, de évekkel ezelőtt kivágták. Egyszer lecsúsztam erről a kútról, és a széle felmetszette a mellkasomat. – Felfutott egy kőhalomra, amelyet színes kavicsokból kirakott teknősök díszítettek.– Ez pedig a Teknős-hegy, innen látni mindent, régen körben víz folyt le, de mivel a gyerekek mindig gátat építettek, a vizet elzárták. A lábánál lévő homokozót egy kőkígyó veszi körül, egyszer elcsúsztam rajta, felszakadt a szám, és az óvónéninek kellett etetnie ebédnél. – Könnyedén leszaladt onnan, amikor a fiúk odaértek melléje. – Ott azokon a rudakon sokat mászkáltam, egyszer leestem róla, és bevágtam a mellkasom, alig kaptam levegőt…

– Uh, az fájhatott!

 – Eléggé. – Gyámoltalan cikázása közben hirtelen megrendülten megtorpant. – Itt régen a kiscsúszda volt, be lehetett alá mászni, de látom, lebontották…

Alig időzött a romoknál, támolygott is tovább, rábökött a rugós libikókára. – Ettől a vacaktól mindig féltem. – Letért a kavicsos útról, be a bokrok közé egy vastagtörzsű irdatlan nagy fához, ezt is óvatosan megsimogatta. – Ez a Betegségek fája, amikor jön a nyári szünet, miatta minden tele lesz fehér szöszökkel, amire a Timi allergiás volt, ezért faleveleket tettünk az arcunk elé, hogy ne lélegezzük be. Jaj, az pedig arra a Szerelem fája, nem tudom, miért pont az, talán mert a levelei olyan szív alakúak… az pedig a Gyógyszerek fája!

Aztán ismét tovább úszott az emlékei között, őt követve a két fiú, mint valami árnyék. Meg akart nekik mindent mutatni, felidézni és továbbadni nekik. Bevette magát a játszótér legnagyobb bokrába, félénken haladt, mintha valami szentélybe lépett volna be, emlékeiben boltívként fonódtak a feje felett össze az ágak, látta a rajtuk átszűrődő napfényt, hallotta a kintről beszűrődő gyerekkacajokat. Az egyik ág leverte a szőrös füles sapkáját, kinőtte ezt a helyet, régen minden hatalmasabbnak tűnt.

– Az ágak között volt egy madárfészek, de soha nem lakott benne senki. Pár éve tövig levágtak itt mindent, csak a bokrok csonkja maradt meg, de megpróbált újranőni. Akkor vitték el a fészket is.

Kilépett a bokorpalota egyik kijáratán, és az őrház hosszan elnyúló fedett része alá ment. – Itt dohányoztak mindig a tanárnők…

A vékony fiú ekkor megtörte a néma döbbenet szülte csöndet, és odalépett hozzá. – Minden rendben van, szívem? – a lány azonnal a nyakába borult, rázkódva a bőgéstől átölelte.

– Ez a múltam – suttogta elfúlva a könnyektől, érezte, hogy túl patetikus, amiket mond, de nem érdekelte. – Ez vagyok én…

Kitépte magát az ölelésből, és elindult kifelé a játszótérről, a betonösvény melletti fára mutatott, és vidámabb hangon megjegyezte, hogy egyszer gyanta folyt ki belőle, és Dorkával rákenték a kilincsre, majd azon szórakoztak, hogy az emberek keze beleragad, amikor bejönnek.
A hosszú kavicsos úton, amelyet sűrű bokrok és nyáron virágzó bodzafák szegélyeztek, elindult a park fölé magasodó hófehér épület felé. A kék keretes, fekete ablakai mind komorak, bezzeg egyszer, amikor az állatkertből jöttek haza későn, minden ablaka úgy ragyogott, mintha ezer fénye lenne.

– Az a kicsi épület régen a kisiskola volt, de odaadták egy zeneiskolának, addig az elsősök és másodikosok ott elkülönülten lehetettek a nagyoktól…

– Az a nagy, milyen épület? – hallotta hátulról a kérdést.

–Az iskolám – felelte, majd belerúgott egy betonkockába. – Ez az izé eddig nem volt itt! Ott, a kőfalnál, régen lelógott az útra egy cseresznyefa. Dorkával mindig lopunk róla magunknak. Ezen a lépcsőn mindig halkan kellett ovis korunkban végigmenni, mert a nagyok bent tanultak. Amúgy az ott az ebédlő ablaka…

Felmentek a nagylépcsőn, és az iskola elé értek. A sarkon sajnálkozva megjegyezte, hogy leszedték az utca rémét, a postaládát – amelybe az óvodások mindig bevágták a fejüket –, mert már senki nem küld leveleket.

– Ez milyen kapu? – kérdezte meg a barátja, amikor a lány belesett egy faajtón, és konstatálta, hogy be van riasztózva.

– Gondolom a bejárata – felelte a másik fiú, aki nem számított ilyen emléktúrára hajnalban, legszívesebben már otthon lenne és aludna.

A lány továbbsietett, megmutatta, ki hol lakott az utcában, merre szállt le Gergő mindig a buszról, hogy a túloldali sebészetre vitték a sérült gyerekeket, hol van az átjáró az iskolából az oviba, ahol régen a dohányzó volt, de ugye beszüntették a rendelet miatt, hogy az ovinak a tornyos része sajnos a másik csoport termének a teteje, a kis füves részen vásárokat tartottak…

– Ezen a levezető úton, itt az óvoda mögött, egyszer megerőszakoltak egy csajt.

– Hogy mit csináltak? – hüledeztek a fiúk.

– Megerőszakolták… Meg ott az a kis kapu, a Lili és a Fatima kiszökött rajta, hogy perecet vegyenek, de arra nem gondoltak, hogy pénz is kell, és ezért visszajöttek. Jaj, ott meg a kertészház, ahonnan télen finom füstszag árad, mert még fával tüzelnek. A környező fákon pedig egy mókus lakott, de nem hiszem, hogy még él.

Ismét bevették magukat a parkba, a nyáron színpompás virágágyások mellett sétálva a lány messziről odaköszönt a Beethoven szobornak, és megjegyezte, hogy valószínűleg sosem pózolt fél pucéran egy vászonba csavarva.

– Utálok itt lenni – szólalt meg az alacsonyabbik fiú, aki majd elveszett a nagy fekete kabátjában –. Már konkrétan itt, ezen a helyen.

Rosszulesett ez a lánynak, mentegetőzni kezdett, hogy neki sem konkrétan ez a kedvenc helye, de egész gyerekkorában idejárt. Sőt, a Major három részre tagolódik, ez a szélső a gimnazistáké, ahova nem jelentkezett soha, mert úgyse vették volna fel, meg itt van a kutyafuttató, a középső szelet az igazi, és a másik oldalt van a templom. Elmesélte, hogy rabolták ki a tanárnőit fényes nappal ezeken a parkrészeket elválasztó szakaszon, ahol olyan jót szánkózott régen Nyuszival, amikor kicsik voltak, és mennyire jó volt, hogy az anyukája húzta őket a vastag havon.

– Azt hittem Nyuszinak elektromos szánkója volt, amely magától ment… – jegyezte meg rosszmájúan ismét a fiú.

– Nem, nem… akkor még nem – intette le a lány, majd tovább magyarázott. – A kisdomb logikusan a kis bobpálya, az a nagyobbik, arra messzebb, pedig a nagy szánkópálya. Amúgy régen… szipus meg mutogatós bácsi miatt hívták már ki ide a rendőröket, de mindig nappal. Nincs itt senki éjjel…

Azon az úton haladt, ahol mindig is ment tizenkét évig, amikor hazafelé igyekezett.

– Erre kellett befordulni, amikor a Coopereket futottuk körbe-körbe a parkban, a nagy nyári hőségben, a Boldi egyszer hányt is miatta, annyira túlerőltette magát. Meg ez a sportpálya, régen körbevették ráccsal, pont mint azt a messzebbit, de leszerelték, és többet nem rakták vissza. Itt "hipiszupiztunk" régen a lányokkal, mi találtuk ki. Az egy játék… a kosár, a rögbi és a pankráció keveréke.

Felvezette őket egy ferde ösvényen, ahol minden télen elbomlott egy döglött galamb, hála egy falánk dolmányos varjúnak. Megmutatta nekik azt a faágat, ahol egy töklámpás világított egyszer Halloweenkor, és pár napig a helyén is maradt, pedig mások mindig leszedik, tönkreteszik itt a dolgokat. Összefirkálják a köveket, laknak a bokrok között...

Kiértek a zebrához, és a lány megtorpant.

– Én eddig szoktam jönni, idáig tart a Major. Ha akarjátok, megnézhetjük a templomot is, de az nekem nem fontos, arra ritkán jártam, csak a karácsonyi koncert miatt…

– Ahogy akarod – válaszolták neki kedvesen a fiúk. Idővel megértették, hogy szüksége volt erre az utazásra, így tudta kifejezni az érzéseit, még ha ilyen különös és meghökkentő módon is. Mégsem mondták, hogy menjenek a plébánia felé, ezért a lány nem is erőltette.

Viszont észre vett egy hirdetőtáblát, amelyet a villamos egyik póznájára erősítettek legalább húsz éve. A háromarcú nő képével. Sosem tudta, hogy mit ábrázol, de ahogy jobban megnézték, kiderült, hogy egy éjjeli show csalogató plakátja.

– Ezt néztem éveken át? Egy night club plakátját?

A barátja félbeszakította az elmélkedését a gyermeki tudatlanságról. – Nekem vécére kell mennem… de nagyon.

– Itt a park, menj oda! – vonta meg a vállát a másik.

– Nem akarom az emlékeit bepiszkítani…

– Ugyan, az összes hajléktalan ezt teszi – nyugtatta meg a lány, bár roppantul értékelte, hogy ennyire tiszteletben tartja a parkot.

– Kibírom hazáig – emberelte meg magát.

Visszasétáltak a buszmegállóig, és végigvárták a maradék húsz percet, mire jött az a fránya busz. Megpróbálta ismét elküldeni a fiú őket, hogy nyugodtan menjenek haza, de a lány ragaszkodott hozzá, hogy végigvárják. Poénkodtak, hogy stoppolni kéne, hátha úgy előbb hazajut.

Nem egészen tíz perccel négy előtt megérkezett a busz, és csak ketten maradtak, kézen fogva elindultak vissza a fasor mentén. A lány néha még visszapillantott a park felé. Egész nap ez a hely járt az eszében, és végre visszatérhetett. Valahol kényelmetlenül érezte magát, hogy így mutatta meg nekik ezeket a helyeket. Viszont, ha nappal jött volna vissza, csalódott volna benne, hogy már nem ugyanolyan, mint régen. Így az éj fekete fátyla jótékony homályt vont a tárgyakra, hogy az emlékeiben lévő képekkel színezhesse ki a régi vonások sziluettjeit, és minden olyan legyen, mint mielőtt elhagyta volna a Majort.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.03.11.

A tükör szava

A széle kékesszürkés, enyhe zölddel átitatva, de ahogy egyre beljebb halad, sárga nyalábok keverednek bele, napocskaszerűen kiáradva az enyhén pulzáló fekete szembogárból.

Olyan közel hajolt a tükörhöz, hogy az orra hegye szinte finoman hozzáért, és a lélegzete halványan kicsapódott a hideg üvegen. Alig mert pislogni, ijesztően szélesre nyitotta, minden egyes kis színrostot meg akart figyelni a szemében. Gyönyörködött benne, mert ez az egy dolog, ami élete végéig is ennyire lélegzetelállító marad. Messziről mindig másmilyen árnyalatúnak tűnik, de igen közelről megnézve ez azért lehetséges, mert az összes variáció egyszerre ott hullámzik a tekintetében. Meghatározhatatlan.

A tekintete tovasiklott az arca többi részére, de egy helyen sem tudott annyi ideig időzni, nem talált bennük semmit, ami lekötötte volna a figyelmét.

Valóban azért érzi különlegesnek, mert ez a két apró ajtócska egyenesen a lelkébe nyílik? Ha nem figyel rá, elárulja, hogy mit érez, de akár be is csaphat vele másokat. Irányíthatja a pillantásait, annak csillogását, irányát.

Inkább az érzelmek tükre, nem a léleké…

Pislogott. Mégis kívülről látta a tükörben, ahogy lehunyja lassan, majd valami furcsa fénnyel a mélyén újra kinyílik. Zavarodottan megrázta a fejét, és alaposabban belemélyedt a zöldeskékes íriszbe.

Megint! Ám most már nem csak a szeme kelt külön életre, az arca érdekes arckifejezést vett fel, de nem az a rémület ült ki rajta, amit le kellett volna másolnia, hanem kissé gőgös, és lenéző.

– Rég láttam ilyen hiú embert – jegyezte meg a tükörkép. – Folyton csak a szemed bámulod, grimaszokat vágsz, aztán forgolódsz, hogy minden irányból láthasd magad… Mit hápogsz ilyen riadtan? Már nem bírtam utánozni a sok mórikálásodat! Tudod, milyen nehéz egy ilyen szemet pontosan megmutatni, hogy milyen valójában?

Sikítva hátraugrott. Arra gondolt, hogy keveset aludt, valaki tréfát űz vele, vagy csak álmodik. A tükrök nem kelnek életre, és legfőképp nem beszélnek vissza. Gyerekes ötlet, de meg akarta tőle kérdezni, hogy ki a legszebb a vidéken. Nem merte, az előbb is beképzeltnek titulálták.

A tükörképe nem volt hajlandó tovább követni a mozdulatait, és mintha várt volna valamire.

– Normális, hogy szóhoz se bírok jutni? – bukott ki belőle, mire a tükörképe lebiggyesztette a száját.

– Hát attól függ, mert régen meg sem lepődtek, sőt összetöréssel fenyegettek, ha nem válaszolok, de mostanság bolondnak hiszi mindenki magát, aki meghallja, hogy csevegni szeretnék vele.

– Szóval magányos vagy? – kérdezte félszegen, és azon törte a fejét, hogy ha álom, miért nem tér magához, ha pedig tényleg megőrült, akkor pedig miért ne elegyedhetne szóba vele.

– Nem mindig, van, hogy élvezem a munkám. Csak ennyi évszázadig csöndben lenni… – felsóhajtott, mire párás lett az üveg. – Szétszóródtunk, és elveszetten kallódunk a mai világban. Senki észre nem vesz minket, te is azt hitted, hogy csak egy vagyok a többi közül. Egyszer mennél végig a városon, hogy minket keresel!

– Titeket? Beszélgessek a többi tükörrel, hogy ne érezzék egyedül magukat? – Ez az egész egyre bizarrabb, de ennek ellenére élvezte ezt a nem mindennapi esetet.

– Buta! Belőlem csak egy van, még valaki azt hiszi, hogy elment az eszed… milyen dologélettelen tárgyakhoz beszélni! Arra gondoltam, hogy megkereshetnéd a sorstársaim, és hírt hozhatnál felőlük. Nem tudom pontosan, merre bolyonganak, de ha látod őket, tudni fogod, hogy ők azok. Na, ne bámulj még mindig ennyire megszeppenten, siess! Csak hunyd be a szemed, hogy lásd, ami mindig is ott volt!

Nevetséges, egy fürdőszobai piperetükör parancsolgat neki, hogy keressen neki sárkányokat az állatkertben, meg boszorkányokat a piacon, és törpéket a buszmegállóban? Teljes mértében abszurd kérés, mégis azon kapta magát, hogy bekötötte a tornacipőjét, majd az oldaltáskáját felkapva, elindul csak úgy bolyongani a városba.

Szemével, amelyet állítólag túl sokat bámul, ádázul kutatta a különös dolgokat, csak azok sehogy sem akarták megmutatni magukat. Nincs mese, valószínűleg hallucinálta a fecsegő tükröt. Elindult hazafelé, épp ki akart kerülni egy bordó kabátkás lányt, aki egy teli bevásárlószatyrot cipelt, amikor meglátott egy hirdetőoszlop mögé behúzódni egy piszkos és toprongyos, igen baljóslatú külsejű embert.

Egy pillanatra megtorpant, mérlegelte annak a lehetőségét, hogy ekkora véletlennek mennyi az esélye, majd a szőke lány után rohant.

– Várj! – fékezett le mellette, aki értetlenkedve felé fordult, majd kevesen visszamosolygott. – Bocsi, hogy csak így idejövök, de… – Úristen, mit mondhatna neki, hogy elhiggye, és ne őt nézze támadónak. – De én nem mennék erre egyenesen, állítólag nagyon rossz környék.

A bordókabátos egyre értetlenebbül nézett rá.

– Ne haragudj, de miről beszélsz? Minden nap erre megyek el! – azzal faképnél is hagyta, és tovább vonszolta a szatyrát. Elért a hirdetőoszlopig, és egyáltalán nem meglepő módon a gyanús alak leszólította. Itt viszont valami megváltozott, a lány nem volt vele sem hajlandó szóba állni, és egyre dühösebben elbaktatott.

Véletlen egybeesés, vagy erről beszélt a tükör? Fellelkesült, hogy mégis csak van benne valami, így elindult a másik irányba, hátha még találkozik valakivel. Hitte is, meg nem is, de az igazán érdekes dolgok mindig hihetetlenek.

Pár sarokkal arrébb egy utcai árus hirdette jó hangosan az olcsó sáljait, egy hollófekete hajú, elég hiszékeny nőt sikerült behálóznia, aki a két legdrágább példány nézegette, hogy melyiket vegye meg. Az árus egyre erőszakosabban győzködte, hogy próbálja fel őket, úgy könnyebben választ.

Odarohant hozzájuk, megzavarva az üzletkötés meghitt pillanatait.

– Pont ilyen sálat láttam a múltkor a plázában! – bökött arra, amelyet a kezében szorongatott a  jóhiszemű vásárló.  – Bár azt hiszem, az kicsit olcsóbb volt…

– Miről beszélsz? – háborodott fel az árus, ráncos arca eltorzult a felháborodottságtól.  – Nálam jobb áron,még magánál a gyártónál sem lehet megszerezni! Mit képzelsz, te pimasz kis fruska?

Pörölt, szitkozódott, köpködött utána, ahogy elszaladt, de egy biztos, a nőnek elment a kedve a vásárlástól. Csak akkor lassított le, amikor kellő távolságba ért, és megnyugodva leült egy buszmegállóban. Jöhetnek a törpék! Úgy érezte magát, mint azokban a történetekben,  amelyekben összemossák a meséket, és egy hős mindenhol jót tesz. Felszállt a buszra, úgy döntött, meglátogatja az egyik parkot, ami kicsit messzebb terült el a környéküktől. A mellette lévő széken egy egyetemista lány lázasan tanulta a jegyzeteit, karikás szeme arról árulkodott, hogy az éjjel már milliószor nézhette át őket újra és újra.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a lány feje félrecsuklik, és elernyedt ujjai közül kicsúsznak a sűrűn teleírt papírok. Nem ébresztette fel, hadd aludjon, de amikor az egyetemhez közeli megállóba állt be a busz, és a lány még mindig az ablaknak támasztott fejjel szendergett, úgy érezte muszáj segíteni rajta, még a végén nem száll le idejében. Óvatosan megérintette a vállát, de semmi. Egyre türelmetlenebbül kezdte böködni a karját, majd az arcát, egész pontosan az ajkát megérintette, míg végre sikerült felráznia a szendergésből. Riadtan felkapta fejét, majd káromkodva felpattant, és leviharzott a járműről.

A parkba érve már szinte megszállottan kereste őket, akikről a tükör beszélt, ám úgy tűnt errefelé nincsenek. Bolyongott az ösvényeken, figyelte a kutyákat, akik nagyokat vakkantva kergetőztek a bokrok között, a galambokat etető néniket, de olyanoknak nyomuk sem volt. Lecsüccsent egy padra, amikor hirtelen  valami megcsörrent közvetlenül a pad alól. Kíváncsian lekukucskált, és a kavicsra esve egy telefon berregett, muzsikált. Kíváncsian felvette.

– Bocsi, véletlenül nem egy talált telefonról beszélsz? –  hallatszódott egy ideges hang a készülékből.

– De, itt ülök a parkban, és a pad alatt volt. Ide tudsz jönni érte, hogy vissza tudjam adni?

Egy hálás és megkönnyebbült sóhajtás. – Hát ott eshetett ki neki! Megtennéd, hogy megvársz, amíg odaérek? Tíz percre vagyok csak onnan.

– Persze, úgy sem sietek sehova. Várlak!

– Rohanok, nagyon köszönöm!

Nem egészen ennyi idő múlva a kanyaron túl, ott ahol az a fehérvirágú bokor rálóg az útra, egy magas, és igen jóképű srác jelent meg sietős léptekkel. Amikor meglátta, hogy ő ott vár a pirosra mázolt padon ücsörögve, kezében a keresett mobillal, odaintegetett neki messziről.

– Úgy örülök, hogy megtaláltad! – vette át hálásan, – Tudod a barátnőm… azaz nem is igazán az, csak egy ismerős, itt felejtette, és már mindenhol kereste.

– Igazán nincs mit, ha nem hallom meg, ahogy csörög, észre sem veszem, hogy itt van – szabadkozott illedelmesen, végre valaki, aki megköszöni a mai napi jócselekedeteit. Maga se tudta, miért, de hosszan lehunyta a szemét, abban reménykedett, hogy tényleg lát valami mást is, mint ahogy a tükör mondta, de valószínűleg csak képletesen érthette, mert semmi nem változott, ezért lassan kinyitotta.

– Hálából nem hívhatlak meg egy italra? – mosolygott rá a srác kedvesen. – Gyönyörű a szemed, mondták már?

Szádeczky-Kardoss Klára

2012.03.04.