A csíkos szatyor

Hat óra, és a régi, piros zománcos vekker megszólal az éjjeliszekrényemen. Régen, olyan jó harminc évvel ezelőtt, nyújtóztam volna egy kiadósat, majd kipattanok az ágyból. Csak frissen és életerősen. Most viszont óvatosan felülök, és iszom egy kortyot a kikészített pohár vizemből. Aprókat szusszantva irányba forgatom magam, és leteszem a lábam a földre, pontosan belecsúsztatva a gondosan egymás mellé helyezett fehér, ortopéd papucsomba. A doktor úr ajánlotta, hogy hordjak ilyesmiket, mert jót tesz a kialakuló köszvényemnek. Meglepően kényelmes, és pont úgy van megcsinálva, hogy ne nyomja a jobb kislábujjamat, ami olyan csúnyán meg van duzzadva.

Folytatom a felkelés hosszas rituáléját, megtámaszkodom két kézzel a lepedőn, és állásba küszködöm magam. Kissé csoszogva, de szinte már fürgén elindulok a konyhába, hogy felmérjem, miket kell majd venni a piacon. Fejcsóválva nézem az üresen kongó hűtőt. Ennyi vajból, tíz tojásból, két doboz tejfölből és csak pár deka lisztből nem lehet ebédet főzni! Feltétlen orvosolni kell a helyzetet, hiszen a lányom jön a picikkel, nem élném túl azt a szégyent, hogy nincs mivel megetetni őket. Olyan kis sovány madárkák, otthon alig etethetik őket… Bár még maradt a múltkori húslevesből, de csak annyival igazán nem kínálhatom meg őket!

A fürdőben kiszedegetem a fém hajcsavarókat, és alaposan megfésülködöm. Egy ideig gyönyörködöm a hullámos tincsekben, ez a fehér szín is annyira furcsa. Van, aki nem bírja elviselni, ha megöregszik, de én szeretem, így majdnem olyan, mintha szőke lennék. Mindig az akartam lenni, de akkoriban nem tellett volna ilyenre. Kifésülöm, és kiszedegetem a világos hajszálakat a fésűből, amelyek sokkal rikítóbbak, mint amikor még csak barnán kunkorodtak ki a fésű fogai közül.

Az öltözködés lassan megy, annyira nehézkes harisnyát húznom, de hát már nem tehetem meg, hogy csupaszon hagyjam a lábaim. Pedig micsoda formás darabok voltak, te is utánam fordultál volna! Bár a Pista, a sarkon, még mindig megnézi, azt hiszi, nem vettem észre, azért vak még én sem vagyok.

Összegyűjtöm a csíkos szatyraimat, és belegyűröm a skótkockás mintájú húzós kocsiba, majd ellenőrzöm, hogy a táskámba tettem-e a pénztárcám, végül felkötök a fejemre egy szép, virágos kendőt, amit még az uramtól kaptam, nehogy meghűljek. Nekem már sajnos vigyázni kell erre.

Megnyomom a lift hívógombját, és kedvesen köszönök annak a fiatal párnak, aki felettem laknak. Kézen fogva szaladnak le a lépcsőn, csak akkor lassítanak le kicsit, amikor kikerülnek. Az utcán próbálok tempósan haladni, még is úgy érzem magam, mint a teknős a mesében, amikor futóversenyre nevezett be. Kínosan hangosan zörög a kis kocsim, az egyik kerekét meg kéne olajoznom. Majd a Pistát megkérem, ő ért az ilyenekhez.

Szerencsére villamosra vagy buszra nem kell szállnom a piacra menet, azt úgy is rettenetesen utálom. Az emberek türelmetlenek velem, udvariatlanak, és morognak miattam a hátam mögött. Azt hiszik, nem hallom, amikor fújtatnak, hogy micsoda kibírhatatlan vénasszony, üljön már le, ha átadták nekem a helyüket, de az sem megy már olyan gyorsan. Szemtől szemben kedvesek, bájolognak, hogy jaj, néni így, jaj, néni úgy. Nem tetszik…? Nem, nem tetszik. Kiszolgáltatva érzem magam, amikor nem bírok fellépni a busz magas lépcsőfokára, nem szórakozásból ácsorgok az ajtóban addig, amíg nem segít valaki felmászni. Vagy esetleg le, mert hát ejtőernyőm sincsen.

Nagy sokára elérek a piachoz, és kicsit megállok pihenni az első standnál, ahol az a kedves zöldségárusnő szokott lenni. Váltok vele pár szót az időjárásról, a megrothadt uborkaszállítmányról, ami a szomszéd zöldségeshez érkezett, az unokáimról, hogy mit akarok nekik főzni ebédre, majd gyorsan veszek tőle valamit, mert olyan szép pirosak a retkek. Kiválogatja, hogy melyikek a legnagyobbak, beledobálja egy nejlonzacskóba, majd gyakorlott mozdulatokkal becsomózza a zacsi nyakát, az én kedvemért ráteszi a mérlegre is, majd nyújtja a zöldségpakolástól földes tenyerét. Hiába tiszta az enyém, a ráncok és májfoltok miatt szinte egyre megy, kifizetem. Elindulok körbe, hogy megszerezzem az ebédhez szükséges dolgokat, sőt, ha látok valami frisset vagy szépet, abból is veszek pár dekával. Egyre jobban megtelnek a szatyraim, a krumplikat bezsúfoltam a gurulós kocsi aljára, a legtetejére a tojástartókat tettem. Viszont annyi mindent összeharácsoltam már, hogy egy nagy jellegzetes csíkos zacskót, amilyenekben a hajléktalanok a borosüvegeket tárolják, tehát egy olyat a kezemben kell vinni, mert már nem fér be a kocsiba több minden. Annyira nehéz húzni, hogy szinte hátrafelé gurul.

Itt a piacon valahogy elememben érzem magam, ismerem minden zugát, hol, mit érdemes venni, a biztonsági őröket is már kívülről fújom, és tudom, melyikek szoktak segíteni, ha már a mozgólépcsővel se bírom felvonszolni a kiskocsim az emeletre. Pedig fent van a legjobb hentes, olyan isteni oldalasokat lehet nála kapni…. Valahogy itt még a járást is könnyebbnek érzem.

Két óra alatt végeztem, ami egész szép, hiszen keresztül-kasul jártam az egész helyet. Lassan, időnként megpihenve elindulok hazafelé. Rájöttem, hogy nem vettem meg a szokásos női magazinomat, na majd felhívom a lányomat, hogy hozzon nekem.  Néha muszáj útközben letámasztanom egy házfal tövébe azt a csíkos szatyrot, vágja az a vastag füle a kezemet, két részben kéne haza vinnem, vagy ha valaki segítene... De nem, mindenki elsiet mellettem, kikerül, mert túl lassúnak talál. De lenne annyi idős mint én, ilyen nehéz csomagokkal… Tudom, csak panaszkodom, hogy megvénültem, fáj a hátam, a lábam is a kialakuló köszvény miatt, nem látok már olyan messzire, jut eszembe, el kéne menni a szemészhez is, kevés a nyugdíj, drágák a gyógyszerek, és… figyelsz egyáltalán rám? Még most sem hallgatsz meg, pedig sok mindent láttam, megéltem, én is voltam fiatal valamikor, emlékszem milyen szemmel láttam akkor az időseket. Elszomorodom, hogy ide jutottam? Ez az élet rendje… de nehéz ez a szatyor. Kénytelen vagyok megint lepihenni, időhúzásként előveszek egy hímzett szélű vászonzsebkendőt, és kifújom az orrom, megdörgölöm kicsit, majd a pufi kabátom zsebébe gyömöszölöm. Amíg nem kell bottal járnom, addig nincs gond, ideje tovább indulni, még meg kell főznöm az ebédet.

Szádeczky-Kardoss Klára
2012.01.19.

Szimuláns

Tegnap… tegnap még itt volt. Most ülök a kanapén, nézem az acélszürke huzatot, a párnát még ő tette szépen a sarokba. Mindig visszarendezte, mivel én állandóan felhalmoztam magam körül, hogy kényelmesebben nézhessem a tévét. Még sem nyúlok hozzá, hogy feldúljam, kivételesen hagyom a helyükön a vörös díszpárnákat. Borús az idő, az eső finoman bepermetezte az ablakot apró cseppekkel,  még is eszembe jut, amikor még nyáron együtt ültünk egy padon. Embertelen hőség, a nap, mint valami reflektor sütötte a hátunkat, és beszélgetés közben a tavon meg a szemközti parton legeltettük a tekintetünket. Belefúrtam a naptól átforrósodott hajába a kezemet, milliónyi selymes, puha szál ölelte körül, ahogy lassan cirógattam a tarkóját, majd rásimítottam a nyakára. A fényben szinte aranyszínben játszott a frizurája, a bőrének parfüm, naptej, és víz illata volt, ő maga pedig nevetett, és azon törte a fejét, hogy fagyit vagy lángost együnk-e előbb.

Nagyot sóhajtva feltápászkodom a kerevetről, és átbotorkálok a besötétített hálóba. Legszívesebben letakarnám a kétszemélyes ágy másik felét, a falról leszedném azt a szerintem túl giccses festményt, amit ő választott két éve, amikor berendeztük a lakást. Végül is… most már nem lesz belőle baj, ha leszedem onnan. Fél lábbal fellépek az ágy szélére, és egy határozott mozdulattal leemelem a képet a szögről. Elgondolkozva a kezemben tartom, miközben könnyedén leugrom a szőnyegre. Nem az a kérdés, hova tegyem, hanem, hogy egyszerűen kidobjam, vagy próbáljak belőle hasznot húzni, lehet, hogy mások is vevők az ilyen szintű művészetre. Mindegy, amíg eldöntöm, nagyon jó lesz a fal felé támasztva a szekrény mögött. Megint rásandítok az ágyra. Tegnap este, amikor lefekvéshez készülődtünk, semmi nem látszott az arcán. Még a fürdőben felvette a combig érő hálóingét, kifele jövet még igazgatta a vékony spagetti pántot a vállán, aztán leült a takaró szélére, a haját féloldalasan félresöpörte, megmutatva hattyúkarcsúságú nyaka ívét, majd lassú mozdulatokkal elkezdte kifésülni. Nem mondott semmit, amikor belenéztem a szemébe, csak az a jól ismert, közönyös tompaság látszott benne. Gyanítottam, hogy egyszer ez bekövetkezik, csak azt hittem, észre fogom venni, amikor eljön az ideje.

Odamegyek a szekrényhez, és bizonytalanul kinyitom. Persze, hogy üres. Tegnap még itt sorakoztak a színes, ízléses blúzai, mellette a könnyű ruhái, a polcokon az apró fehérneműi, a könnyen szakadó harisnyái…  most pedig üresen zörögnek a fogasok, mintha a szekrény csupasz bordái lennének. Még érezni a virágaromájú illatosítót, amelyet mindig ide akasztott föl.

Nincs kedvem bemenni a fürdőszobába, hogy végignézzem a lepakolt polcokat, hiszen én ott alig foglaltam helyet, mindent ő zsúfolt tele tusfürdőkkel, különböző balzsamokkal, ezer márkás kölnivel, sokféle kenceficével, a sminkről és egyéb szépészeti nehéztüzérségről nem is beszélve.

Meg a konyha is ott van még, vajon hány bögrém, tányérom és egyéb dolgomról érezte úgy, hogy őt illeti meg, és nyalábolta föl? Továbbra is rejtély, hogy tudta ennyi idő alatt kipakolni az életét a közös otthonunkból. Kivéve persze azt a bűn ronda képet a hálóban, azt bezzeg itthagyta.

Hirtelen kedvem támad összedúlni a párnákat a kanapén. Most már csak az enyém, úgy lesznek elhelyezve rajta, ahogy nekem kényelmes. Odasietek, és a kedvem szerint variálom egy kupacba őket. Aztán kikotrom a szekrény mögül a képet, és gyönyörű egyszerűséggel kicincálom a papírost a keretből, az még jó lesz valamire elven, majd a festményt összegyűrve, összeszaggatva kivágom a szemétbe.

Ahogy állok a lakás közepén, lassan elönt a düh, ez már nem a csalódottság vagy a kiábrándultság. Érzem, ahogy a lábamat és a kezemet elönti valami zsibbasztó, tehetetlen érzés, és egyre jobban kínoz. Törni-zúzni van kedvem, pusztítani akarok, mintha őbenne tudnék kárt tenni, de ennél azért kulturáltabb vagyok. Felrémlik előttem ismét a tóparti pad, ám most más indíttatásból túrom bele a kezem a hajába, az emlékeimet felül akarom írni, mintha akkor nem lettem volna vele gyöngéd, hanem a kezem görcsösen rámarkolt volna a hajára, és durván ellöktem volna magamtól. Úgy érzem, ez lett volna a helyes, akkor most nem sérültem volna meg ennyire. Minden régi, kellemes élményt újra akarok játszani a fejemben, és a keserűségtől újraírni a forgatókönyvüket. Egy kicsit megtorpanok az elburjánzó ötleteimtől, és megpróbálom reálisan átgondolni, mi történt legutoljára.

Egyértelmű, hogy már belefáradt ebbe az egészbe, és azért ment el. De kérdés, mikor unt rám?  Mennyi idő óta várhatott arra, hogy talán valami megváltozik, és olyan lesz, mint régen? Egyáltalán, valaha is őszinte volt velem? Különben miként tudott tegnap ennyire érzelemmentesen szöszmötölni itthon, semmi jelet nem adva arról, mire készül? Mióta mutatta azt, hogy nincs baj? Látszatboldogság, felszínes öröm, megjátszva minden pillanatot? Csak szimulálta a szerelmet? Mi érdeke fűződött hozzá, hogy velem töltötte ezeket az éveket? A biztonság, a megszokottság? Egy kicsit sem érezte annak a jelentőségét, hogy utoljára hajtotta mellettem álomra a fejét? Valószínűleg már várta a percet, amikor levetheti az álarcát. Kedvem lenne felhívni, elmondani neki valami nagy patetikus monológban, hogy ne tűnjek olyan tehetetlennek, mint ma reggel. Lehet, csak annyi tellene tőlem, hogy: Szeress bárkit, csak tedd szívből. Mert engem már szinte csak rutinból, semmi érzéssel szerettél, kegyetlenség volna, ha más iránt is csak ennyit tudnál érezni.

Vagy ehhez hasonlót. Nem… inkább hallgatok, csak rosszabbul jönnék ki az egészből.

Megcsillan valami a látóterem sarkában. A konyhaszekrény lába mellett  az a valami visszaveri a kinti zord időjárás halovány fényét. Csak nem a három hónapja elhagyott fél pár fülbevaló? Bizony, hogy az! Érthetetlen, hogy tudott úgy oda elbújni, pedig mennyit járkáltunk négykézláb azt a kis mütyürt kutatva, azóta hányszor porszívóztam fel ott, és most előkerült. Kihalászom a porcicák közül, akiknek szintén nem illene ott lenniük, és alaposan szemügyre veszem. Mennyit idegeskedett, hogy eltűnt…  Enyhe káröröm fut át rajtam, amikor eltervezem, hogy ez bizony az örökre elveszett tárgyak listáján fog ja végezni.

Halk kopogás az ajtón. Az agyamban elkezdenek cikázni a kusza gondolatok, és végül arra jutok, vajon mennyi esély van arra, hogy ő álljon az ajtóban? Nagyon egyszerű  a megoldás, ki kell nyitni, és máris választ kapok rá.

Néha… néha tényleg az történik, ami először felvillan bennük, aztán elhessegetjük, hogy nincs rá esély. Mégis, itt áll velem szemben, ugyanabban a ruhában, amelyben elment.

– Mit hagytál itt? – behunyom a szemem,  látni se bírom már. Le akarom zárni egyszerűen. Felmerül-e bennem, hogy esetleg vissza akar jönni? Nem tagadom, de ez tényleg képtelenség, és már közel sem vágyakozom erre a fordulatra, mint azt reggel képzeltem volna valaha.

– Nem találom a kedvenc szoknyámat, arra gondoltam, esetleg…

– Nincs itt, az előbb néztem a szekrényed, de ha gondolod, ellenőrizheted – kimért, távolságtartó válasz, ami a sebzett emberek kedvenc védekező álcája. – Ha megtalálom, majd átviszem.

– Köszönöm – azzal már meg is fordul. Legalább még bízik abban, amit mondok, és nem hiszi, hogy kicsinyes bosszúból képes lennék megfosztani a holmijától. Várjunk csak…

Még mindig a kezemben szorongatom a fél pár fülbevalót. Finom kidolgozású, csiszolt kristály, szinte már gyémánthatású, de azért annyit nem ér, ő még is imádja hordani.

– Liz, várj! – hívom vissza, mielőtt még lekanyarodhatott volna a lépcsőfordulóban. Hatalmas barna szemével fölpillant rám, és várakozóan pislog egyet.

– Megtaláltam a fülbevalódat, tudod, amit kirántottál a füledből, pulóverlevevés közben.

– Amikor abból az étteremből jöttünk haza?

Bólintok, és már nyújtom is felé. Vigye csak el, ez az utolsó dolog, ami még ide köthette, ezek után már semmi közünk nem lesz egymáshoz.

Becsukom magam mögött az ajtót, és irányba veszem a fürdőszobát. Végigtekintek az arcomon, ahogy megállok a tükör előtt, és belekapaszkodom a mosdó peremébe. Kicsit meggyötört, nyúzottabb, mint amikor ő beköltözött ide, de ha kiheverem ezt az egészet, akár még élettel teli is lehet. Pár hét vagy hónap, és már csak egy hosszú és édeskeserű emlék lesz. Örökre lezárom magamban a Liz nevű dobozt, és a kulcsát a múltban hagyom. Ekkor a tükörből észreveszem, ahogy a szennyesládából a sok ingem, nadrágom és magányos zoknim kavalkádja közül egy orgonalila női szoknya széle kikandikál.

Szádeczky-Kardoss Klára
2011.12.29.