A széle kékesszürkés, enyhe zölddel átitatva, de ahogy egyre beljebb halad, sárga nyalábok keverednek bele, napocskaszerűen kiáradva az enyhén pulzáló fekete szembogárból.
Olyan közel hajolt a tükörhöz, hogy az orra hegye finoman hozzáért, és a lélegzete halványan kicsapódott a hideg üvegen. Alig mert pislogni, ijesztően tágra nyitotta a szemét, minden egyes kis színrostot meg akart figyelni. Gyönyörködött benne, mert ez az egy dolog, amely élete végéig is ennyire lélegzetelállító marad. Messziről mindig másmilyen árnyalatúnak tűnik, de igen közelről megnézve ez azért lehetséges, mert az összes variáció egyszerre ott hullámzik a tekintetében. Meghatározhatatlan.
A tekintete tovasiklott az arca többi részére, de egy helyen sem tudott annyi ideig időzni, nem talált bennük semmit, ami lekötötte volna a figyelmét.
Valóban azért érzi különlegesnek, mert ez a két apró ajtócska egyenesen a lelkébe nyílik? Ha nem figyel rájuk, elárulják, mit érez, de akár be is csaphat velük másokat. Irányíthatja a pillantását, annak csillogását, irányát.
Inkább az érzelmek tükre, nem a léleké…
Pislogott. Mégis kívülről látta a tükörben, ahogy lehunyja lassan, majd valami furcsa fénnyel a mélyén újra kinyitja. Zavarodottan megrázta a fejét, és alaposabban belemélyedt a zöldeskékes íriszbe.
Megint! Ám most már nem csak a szeme kelt külön életre, hanem az arca is érdekes arckifejezést vett fel, de nem az a rémület ült ki rá, amelyet a tükörnek le kellett volna másolnia, hanem némi gőg és lenézés.
– Rég láttam ilyen hiú embert – jegyezte meg a tükörkép. – Folyton csak a szemed bámulod, grimaszokat vágsz, aztán forgolódsz, hogy minden irányból láthasd magad… Mit hápogsz ilyen riadtan? Már nem bírtam utánozni a sok mórikálásodat! Tudod, milyen nehéz egy ilyen szemet pontosan megmutatni, hogy milyen valójában?
Sikítva hátraugrott. Arra gondolt, hogy keveset aludt, valaki tréfát űz vele, vagy csak álmodik. A tükrök nem kelnek életre, és legfőképp nem beszélnek vissza. Gyerekes ötlet, de meg akarta tőle kérdezni, hogy ki a legszebb a vidéken. Nem merte, az előbb is beképzeltnek titulálták.
A tükörképe nem volt hajlandó tovább követni a mozdulatait, és mintha várt volna valamire.
– Normális, hogy szóhoz se bírok jutni? – bukott ki belőle, mire a hasonmása lebiggyesztette a száját.
– Hát attól függ, mert régen meg sem lepődtek, sőt összetöréssel fenyegettek, ha nem válaszolok, de mostanság bolondnak hiszi mindenki magát, aki meghallja, hogy csevegni szeretnék vele.
– Szóval magányos vagy? – kérdezte félszegen, és azon törte a fejét, hogy ha álom, miért nem tér magához, ha pedig tényleg megőrült, akkor miért ne elegyedhetne szóba vele.
– Nem mindig, van, hogy élvezem a munkám. Csak ennyi évszázadig csöndben lenni… – felsóhajtott, mire párás lett az üveg. – Szétszóródtunk, és elveszetten kallódunk a mai világban. Senki észre nem vesz minket, te is azt hitted, hogy csak egy vagyok a többi közül. Egyszer mennél végig a városon, hogy minket keresel!
– Titeket? Beszélgessek a többi tükörrel, hogy ne érezzék egyedül magukat? – Ez az egész egyre bizarrabb, de ennek ellenére élvezte a nem mindennapi helyzetet.
– Buta! Még valaki azt hiszi, hogy elment az eszed… Milyen dolog élettelen tárgyakhoz beszélni! Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem! Itthon ülsz magányosan, és én vagyok az egyetlen társaságod? Arra gondoltam, hogy végre megkereshetnéd a sorstársad. Nem tudom pontosan, merre bolyonghat, de ha látod, tudni fogod, hogy ő az, majd segítünk neked... Nem mi vagyunk a magányosak, hanem te. Na, ne bámulj még mindig ennyire megszeppenten, siess! Csak hunyd be a szemed, hogy láss!
Hogy mi? Nevetséges, egy fürdőszobai piperetükör parancsolgat neki, hogy keressen valakit, akivel beszélgethetne? Bár, valahol jogos, ha azt vesszük, hogy egy tükörrel folytatott eszmecserét. Azon kapta magát, hogy bekötötte a tornacipőjét, majd az oldaltáskáját felkapva, elindul csak úgy bóklászni a városba.
Szemével, amelyet állítólag túl sokat bámul, ádázul kutatta a különös dolgokat, csak azok sehogy sem akarták megmutatni magukat. Nincs mese, valószínűleg hallucinálta a fecsegő tükröt. De tulajdonképpen kit is kell megtalálnia? Nem árulta el pontosan. Figyelte a kirakatüvegeket, a kocsik visszapillantóit, a napszemüvegek lencséit, ám semmi érdemlegeset nem talált. Mindegyikből ugyanaz az arc bámult vissza rá várakozón. Lehet, hogy a többiek nem tudnak beszélni… de akkor hogyan segíthetnek neki?
Belefáradtan lecsüccsent egy köztéri padra, és elgondolkozva nézegette a járókelőket. Mindegyik nagy ívben kikerült egy pocsolyát, amely vidáman fodrozódott az enyhe szellő miatt. Világoskék színét néha egy-egy bárányfelhő képe kavarta meg. Különös ötlete támadt, és odaguggolt a betongödröcskében összegyűlt vízhez.
– Zavar, hogy mindenki kikerül, vagy átlép feletted? – súgta oda a pocsolyának. Őszintén szólva ő kételkedett a legjobban önnön épelméjűségében.
Legnagyobb meglepetésére a felhők tükröződései hirtelen elkezdtek örvényleni, és betűket formáltak habos testükkel:
– Már megszoktam.
Lelkesedése ismét lángra kapott, és izgatottan tovább sutyorgott.
– Furán hangozhat, de az otthoni tükröm kérte meg, hogy megkeresselek… titeket.
– Nem engem szeretnél megtalálni – hullámoztak újabb szavakká a betűk.
– Én sem tudom, hogy kire kéne bukkanjak…
– Csak hunyd be a szemed…– A pocsolya felszíne kisimult, és ismét csak a felette elsuhanó dolgok képét mutatta. Hirtelen árnyék vetült rá.
– Leejtettél valamit a földre?
Valaki állt előtte, és feltehetőleg értetlenkedve bámult le rá a magasból. Érdekesen nézhet ki, ahogy ott kuporog egy poshadt pocsolya mellett, és sutyorog neki. Kínosnak érezte a dolgot, ezért gyorsan felpattant, és tovább is sietett volna, ám valami nem tetszett neki. Elsőre nem tudta megmagyarázni, aztán lassan rádöbbent. A pocsolyában minden látszott, ami a téren nyüzsgött, csak a fiú nem. Ő egyszerűen hiányzott a panorámából, pedig a közeli irodaház ablakában simán tükröződött.
– Nem, dehogy – felelte bátortalanul a lány. – Viszont neked hiányzik valamid…
– Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét.
– Nézz csak le oda, nincs tükörképed! – mutatott a pocsolyára, ám legnagyobb meglepetésére a fiú kedélyesen felnevetett.
– Haragszik rám – felelte könnyedén. – A múltkor véletlenül beleléptem, azóta nem mutat.
Nem tudta eldönteni, hogy viccel, vagy komolyan gondolja… Aztán úgy döntött, hogy ennyi furcsaság után még akár ez igaz is lehet, úgyhogy belement a játékba.
– Egy pocsolya nem haragudhat rád…
– Akkor válaszolni se válaszolhatna a kérdéseidre, amelyeket feltettél neki az előbb – tárta szét a karját egy diadalmas pillantást küldve a lánynak, aki a térdét porolgatva felegyenesedett.
– Hallgatóztál?
– Lehetséges… Elismered, hogy haragudhat ez a pocsolya, vagy sem?
Elnevette magát a lány, és aprót biccentett.
– Te honnan tudod, hogy… nos, képes erre?
Furcsa kifejezés ült ki a fiú arcára, majd elgondolkozva mesélni kezdett.
– Két hete a nagy eső után erre sétáltam, és ő észrevette, hogy van valaki odabent, vagy hogy mondjam… Tudod, az én szememben mindig látni valakit, még ha senki sem áll előttem. Ott van valaki árnya, és fogalmam sincs, hogy ki lehet az… Nagyon furcsán veszi ki magát ez az egész… Azt ígérte nekem, hogy segít megmagyarázni, mi is ez valójában.
– Megnézhetem? – lelkesedett föl. – Már azt az árnyat!
– Csak nyugodtan – nyitotta jó nagyra a szemét egy zavart mosoly kíséretében, és közelebb hajolt.
Tanakodva vizsgálgatta a sötétbarna szemet, egy kis sárga is keveredett belé, mint a fatörzsön végigsimító napsugár, benne minden olyan élesen kirajzolódott, a pupillájában a végtelen mélységű fekete űrt látta és a rajta táncoló világot.
– Érdekes, én csak magamat látom benne.
Lehet, hogy mégis tréfál vele? Ám a fiú arca mélységes döbbenetet árult el, szája szélét rágcsálva törte a fejét, végül tanácstalanul vállat vont.
– Esküszöm, nem értem… Hacsak…
– Hacsak – csillant fel a lány szeme, aztán valami eszébe jutott, és gyorsan elkezdte hadarni. – Van egy elképzelésem, azaz nem tudom, helyes-e… A fürdőszobai tükröm meg a pocsolya is azt mondta most, hogy csukjam be a szemem!
– Neked beszél az otthoni tükröd? – ütközött meg egy pillanatra a fiú.
– Te most komolyan ezen akadtál fent? – intette le őt. – Szóval, arra gondoltam, hogy mivel a tiedben mindig látni valakit, akkor az enyémben csak akkor lehet, ha csukva van! Úgy értem, én csak akkor láthatok valakit…
Hosszan lehunyta a szemét, abban reménykedett, hogy tényleg lát valami mást is, mint ahogy mondták, de valószínűleg csak képletesen érthették, mert semmi nem változott.
–Semmi… Azt hiszem, tévedtem, pedig nem is annyira ostoba elképzelés.
Sötétség vette körül, a szemhéján átszűrődött a délutáni nap fénye, a város zajai felerősödtek. Érezte a fiú finom illatát, amely a ruhájából áradt. Sokkal tisztábban hallotta a hangját, mintha közvetlenül a füle mellett szólna hozzá.
– Hacsak azért nem látsz semmit, mert vicceltem!
Utálta, amikor elönti minden porcikáját a megsemmisülés, mert valami kínos dolog történik vele. Elpirulva hebegte, hogy ő is tudta ezt, majd egyre vörösödő arccal végignézte, ahogy elsétál röhögve a fiú. Legszívesebben elásta volna magát. Hogy nem jött rá előbb, hogy pusztán gúnyt űztek belőle?
Visszacsüccsent a padra, két ujja közé csippentette az orrnyergét, és fáradtan masszírozni kezdte. Bosszúsan összeszorította a szemét.
Hirtelen, a fekete semmiben megjelent két kör alakú ablak. Képzeletben közelebb lépett, és kilesett rajtuk. Az utcát látta arrafelé, amerre a srác elsietett, a kép lassan ugyan, de haladt előre. Mintha… a fiú szeméből nézett volna körül, és ő ott bolyongana a pupilla mögött, és leskelődne ki a világra.
Szádeczky-Kardoss Klára
2012.03.28.
